A budapesti Wichmann kocsmát valószínűleg mindenki ismeri, aki megfordult már a Kazinczy utcában. Egyrészt arról híres, hogy most is egy hagyományos értelemben vett kocsma, azaz egy négyzetcentimétere sem változott meg attól, hogy a környéke közben az ún. pesti bulinegyeddé vált, másrészt pedig arról is nevezetes, hogy a söntésnek otthont adó épületben készült az első magyar kártya. Ezt a történelmi eseményt eddig csak egy szép emléktábla hirdette, nemrég viszont kikerült az utcafrontra egy hatalmas kártya is, ami, miközben felér egy esztétikai terrorcselekménnyel, segít elmerengeni a magyar kártya és az épület történetén.
Fotók: Neményi Márton
História
A kocsmát Wichmann Tamás világbajnok kenus nyitotta az 1980-as évek végén, generációk jártak ide inni, a közönség nagy része eközben valószínűleg nem is tudta, hogy anno itt zajlott a kártyatörténelem egy fontos fejezete: itt volt ugyanis Schneider József kártyakészítő műhelye, Schneider pedig 1836-ban festette meg a magyar kártya lapjait,
“… amely Tell Vilmos szabadságharcának felidézésével a játékos kedvű honpolgárok nemzeti öntudatát élesztgetve, azóta is kézről kézre jár…
A magyar kártya ismert Csehországban, Szlovéniában, Ausztriában, Horvátországban, Romániában, Németországban és Angliában is, ezért egyáltalán nem lényegtelen, hogy tényleg egy magyar kártyafestő alkotta meg a máig is használt lapjait.
Sokáig tisztázatlan volt a kártya eredete, régebben Tell-kártyának hívták és csupán csak a 20. század elejétől használjuk rá a magyar kártya kifejezést.
Mivel Tell Vilmos, a mesebeli svájci szabadságharcos története szerepel a kártyán, ezért sokáig arra gondoltak, hogy Svácjban, esetleg Németországban készítették a lapokat. Csupán 1973-ban jött rá arra egy angol kártyatörténész, hogy egy pesti mester ötlete és munkája a pakli. Schneider pedig azért festette a Tell-legenda szereplőit a kártya lapjaira, mivel magyar forradalmárokat, a függetlenségért harcoló hőseket a Habsburg cenzúra miatt lehetetlen lett volna rátenni.
Habár a magyar kártya lapjait mi alkottuk meg, a kártyázás maga igazából ázsiai találmány, Európában csak a 13-14.században jelent meg, Magyarországra pedig Mátyás király révén került.
Először főúri körökben terjedt el, utána nemsokára az iparos, polgári réteg is játszani kezdett. A 16. században annyira felkapott szórakozássá vált, hogy már kártyakészítő és kártyafestő műhelyek létesültek.
Pesten 1770 körül ketten, 1805-ben öten, 1830 körül már tízen foglalkoztak kártyakészítéssel. a 18. században pedig már 16 magyar városban működött kártyafestő műhely.
A kártyafestők a kártyaképeket fa-, réz-, acélmetszetről készítették, amit kézzel vagy sablonnak kiszíneztek. Schneider a kártyát rézbe metszette, a vörös, kék, barna színeket pedig sablonnal vitte a lapokra, míg az arcot, ruhát és a kisebb díszeket kézzel festette rá. A kártyafestőknél a rajztudás másodlagos fontosságú volt, egy-egy karakter megalkotása volt a lényeges, annak érdekében, hogy a játékos könnyen megjegyezze a lapokat.
A magyar kártya egyrészt egy nagyon szépen kidolgozott, figuratív pakli volt, másrészről Schneider megfelezte a kártyalapokat, hogy mindkét oldalon ugyanazt a képet lássa a kártyázó. Így a játék során sokkal könnyebben kezelhető volt a kártyalap, az addigi egyalakos változatokhoz képest. Az általa megfestett kártyapaklit 1865-ben kezdte el gyártani a bécsi Piatnik Ferdinánd, aki az egész monarchiában elterjesztette, Angliába pedig valószínűleg később, az emigráció ideje alatt jutott el.
Schneider életéről sajnos keveset lehet tudni, csupán azt, hogy három évtizedig készített játékkártyákat, viszont az épületről, ahol a műhelye volt, további érdekességek is fennmaradtak.
Működött itt bordélyház, fogászat, ruhakereskedés, tejcsarnok, de talán a legérdekesebb, hogy itt volt a Magyar Teozófiai Társulat központja. Az irányzat alapfeltevése, hogy létezik egy egyetemes, igazság, végső valóság, amely megismerhető.
A mozgalom szimbólumában minden fontos vallási jelkép megtalálható, például a hindu szvasztika, az aum, vagy az egyiptomi kereszt is. A szimbólum a ház bejáratánál, a kocsma melletti ajtón található, de ma már leginkább a kocsmázás utáni spirituális útkeresés és a hajnalban született vallási beszélgetések inspirációjául szolgálhat csupán – már ha hajnalban valaki vallásról beszélget.
Forrás: Tanulmányok Budapest Múltjából, Magyarországi kártyafestészet, Jánoska Antal: A magyar kártya története, ikonográfiája, készítői
