- Oda kellett volna mennem hozzád!
- Nem, nem! Semmi közöm ahhoz, ami bánt!
- De, oda kellett volna mennem, csak megkérdezni: Segíthetek?
- Igen, egy jó szó ilyenkor semmibe nem kerül!
Ma reggel együtt utaztunk a piros metrón. Pár lépésre álltam csak tőled, és csak véletlenül vettem észre, hogy napszemüveged alól vészes gyorsasággal száguldanak a könnycseppek. Fejed lefelé hajtottad, hogy senki ne lásson, fogaidat szorosan összeszorítottad, kezeiddel görcsösen a kézitáskádba kapaszkodtál, és némán átadtad magad a fájdalomnak.
A legelképesztőbb forgatókönyvek pörögtek a fejemben.
- Beteg lehet a gyermeked?
- Elbocsátottak?
- Elúszott az otthonod?
- Elhagyott a férjed?
- Gyászolsz!
Olyan keservesen bántott valami, hogy az én torkomba is gombóc nőtt, és már majdnem odaléptem volna hozzád, amikor egy belső hang szépen lebeszélt erről:
- Nem kell mindenbe beleütni az orrod!
- Semmi közöd más fájdalmához!
- Mindenkinek megvan a maga baja!
- Ne játszd a Teréz anyut!
Azóta mérges vagyok erre a hangra, rosszul cselekedtem. Hiába vagyok vadidegen, egy jó szó még senkinek sem ártott, a legrosszabb pedig, ami ilyenkor történhet az emberrel, hogy egy jól célzott mondattal elküldik a francba. De én ezt sem kockáztattam meg, inkább sunnyogtam, és egy jól nevelt kislány etikettjével nyugtattam magam: nem illik beleszólni mások dolgába.
Pedig dehogy nem illik! Néha egy száraz zsebkendő is több, mint a semmi.
Sajnálom, hogy nem szólítottalak meg!
