Emlékszem, amikor meditálni tanultam, a nagymamám nem értette, mire jó az, és miért kell az nekem, ellenben mindig csalogatott, hogy üljek le mellé a nagy diófa árnyékába, és kézimunkázzunk együtt, szerinte annál jobban semmi nem csillapítja le az elmét. Ma már nagyon bánom, hogy soha nem tettem meg, most, húsz évvel később ugyanis már nagyon szeretném tudni a kötőtűk titkát. Nagymamám, bár régen elment már, mintha tudta volna, eljön ez a pillanat, és örökségül rám hagyta azt a könyvecskét, amiből réges-rég ő is ellesett megannyi mintát. Ebből hoztam el most pár oldalt!
