Pentelényi Pál egy meglepő fordulattal vált a Capa Központ teremőréből a Mai Manó programszervezőjévé. Emellett Gandharva néven évek óta DJ-zik, többek között a Soul Cure tagjaként. A Budabeats lemez kiadó alapítója, valamint az épp most induló, érdekes hazai áttöréssel kecsegtető Independent Label Fair Budapest rendezvény megálmodója és létrehozója. Megfér egymás mellett a csendesnek tűnő művészettörténet és a zajosnak ható éjszakai életmód? Küldetés vagy szórakozás a magyar kultúra két eltérő szegmensének közvetítése? Pentelényi Pállal beszélgettünk.
Mindig is a művészettörténet volt a cél?
Eredetileg nem. Gyerekpszichológus akartam lenni, de nem sikerült a felvételi. Nagybátyám, Baránszky László művészettörténész és irodalmár volt. Az ő könyvgyűjteményét én örököltem meg, az egy erős hatás és kiindulópont volt. Amolyan sugallat. Később bekúszott a képbe az informatikus könyvtáros – művészettörténet szakpár. Nem tudtam, mit csináljak. A művészetek érdekeltek, a művészettörténet pedig elég általános volt. Gondoltam, majd kitalálom, mi legyen. Az egyetemmel időt nyertem.
Mennyit?
7 évet. Bár végül nem szereztem diplomát. Amikor el kellett kezdeni a szakmai gyakorlatot, elmentem egy galériába dolgozni. Majd hamarosan rájöttem, rendben, akkor én most inkább ezt csinálnám, mintsem még néhány évig toljam az egyetemet. Így kerültem a Pintér Galériába, mint a kortárs részleg akkori egyetlen munkatársa.
Akkor tudtad, hogy ez a te utad…
Igen, abszolút. Ebben az irányban akartam tovább dolgozni, ez egyértelmű volt. De amikor a Kiosk megnyílt a Március 15-e téren, egy rövid időre váltottam. Akkor kezdtem el DJ-zésből élni. Eltelt egy nyár, hogy csak ezt csináltam és ebből fenntartottam magam.
Mert ekkorra már hegyekben álltak a zenék…?
Már általános iskola végén elkezdődött a gyűjtögetés. Házibulikon kezdtem zenélni. Beállítottam a kazettákat a számlálóknak megfelelően, így szórakoztattam a barátaimat. Éjszaka a rádióból vettem fel a számokat a velem akkor egy szobában élő bátyám legnagyobb örömére.
Fotók: Neményi Márton
Mi volt a kritérium? Mi került fel a kazettára?
Ha tetszett az első két-három ütem, nyomtam a REC-et.
Amire aztán táncoltak a kisiskolások?
Igen. Végül a gimnáziumban kezdtünk el néhány barátommal komolyabb bulikat csinálni. Akkor már rendes hangcuccal. Sőt, vetítéseket is tettünk alá. Innen már csak egy lépés volt, hogy elmerüljek ebben a világban. Bejött a képbe a Tilos Rádió, lassan saját műsorom lett. Szépen fejlődött a dolog, 2008-ban pedig elindítottam a Budabeats kiadót. A cél az volt, hogy olyan kezdő előadókat csábítsak magamhoz, akiket tovább tudok lőni nagyobb kiadókhoz.
Honnan tudtad, mi ennek a menete?
Emlékszem, több embert is kifaggattam, akinek volt már itthon netlabel-je. Megkérdeztem, mire érdemes odafigyelni. Jöttek a tippek, vettem egy levegőt és csináltam egy minimál honlapot, ahonnan Zip-ben lehetett letölteni a lemezeket. A metódus elég egyszerű volt: hallgattam online a zenéket – MySpace-en és később bandcamp-en – és aki tetszett, azoknak írtam, nincs-e kedvük az együttműködéshez. Meglepően gyorsan jöttek a pozitív visszajelzések. Külföldről is. Hál’ Istennek akkor még olvasták a központi email címekre érkező anyagokat. Ma egy info@ címet jó eséllyel soha senki nem néz át alaposan.
A Budabeats szekere beindult?
Azért kellett egy áttörés. 2015-ben, amikor elkezdtünk vinyl lemezt kiadni, valami megváltozott. Vukán György Lindája az érdeklődés középpontjába került. Sajnos Vukán Gyuri bácsi már nem érte meg a kiadást. Egyébként ő is csodálkozott, hogy sosem jelent meg a szerzeménye. A Lindára 4 évet vártunk, a Liza, a rókatündér film zenéje már egy éven belül kijött. Mindkettő azonnal elfogyott. Akkor elgondolkodtam, lehet, érdemes ezzel komolyabban is foglalkozni.
Mert veszik a bakelitet, mint a cukrot?
Igen. 300 és 500 példány simán elmegy ma a gyűjtők és DJ-k között egy-egy kiadványból. De ismét divatba jött, hogy az átlag zeneszeretők is újra veszik a vinylt. Már a nagyobb számítástechnikai áruházláncokban is találni új lemezjátszókat, bár javarészt ott műanyag, fröccsentett verziót kínálnak.
Hol gyártanak ma még bakelitet?
Legközelebb Csehországban, mi viszont Németországban csináltattuk az albumainkat. A cseheknél olyan nagy az apparátus, hogy nem éri meg a várólista. Kisebb lemezgyárakban gyorsabban megy a munka.
Itthon semmilyen lehetőség nincs erre?
Jelenleg nincs. 1989-ben bezárt a dorogi lemezgyár, a gépek nagy része Angliában van. Ezeket a mai napig használják. Vágógépek még akadnak itthon. Tehát össze tudsz állítani egy korongot a saját zenéidből. Mondjuk egy hét alatt. De sorozatgyártást nem tudsz csinálni.
Van a lemezkiadásnak köze valami küldetéstudat féléhez?
A Linda kapcsán nagyon erős késztetésem volt, hogy muszáj kiadni. Mert ez még nem történt meg és a szalag el fog veszni. Vukán főcímzenéje a magyar kultúrának egy olyan része, aminek szerintem fenn kell maradnia, mert stílusában valami teljesen újat hozott, hiszen elütött az akkori hazai filmzenéktől, csak nemzetközi viszonylatban voltak hasonló krimifilmzenék. A lemez pedig még mindig a legjobb megoldásnak tűnik. Zenei forma szempontjából szerintem ez a legjobb adathordozó. Ha meg is karcolódik a felület, maximum ugrál vagy akad a tű. De akkor is meg tudod hallgatni a zenét.
És az Independent Label Fair Budapest? Hogyan jött az ötlet?
Idén nyáron találtam ki, hogy jó lenne tudni, ki és miben, hogyan mozog a szakmában. Mert kiderült számomra, hogy egészen máshogy is lehet csinálni a lemezkiadást, mint ahogy én csinálom. Tehát meg kéne osztani egymással a tudást. Ebből jött az ötlet. Szeptember 9-én az Anker’tben pedig megvalósult maga a vásár. Ilyen széles spektrumú összejövetel itthon még nem volt a témában. A portfólió színes volt: vinyl, CD, kazetta, floppy, VHS. Volt miből válogatni. Bízom benne, hogy egy csomó új ember is rákap a dolog ízére.
A Soul Cure kapcsán, amit Fonyódi Ákossal, azaz Dj Von Yodi-val csinálsz szintén van egy olyan érzésem, mintha valami küldetés felhangja lenne a munkátoknak. Nem feltétlenül a szokványos slágerek pörögnek nálatok.
Én abszolút populárisnak érzem a Soul Cure-t. Bár tény, most rétegzenének minősül, amit csinálunk. Talán a mai trendnek nem épp legmegfelelőbb zenéket játsszuk. De csak ettől minősül rétegműfajnak. A buli megvan, az emberek táncolnak.
Figyeled az embereket? Követed a hangulatot?
Igen. Van, hogy valamit mindenképp szeretnék kipróbálni. De alapvetően persze, ráülök a hangulatra. Előfordul, hogy valami nagyon másban van a közönség, mint én. Ilyenkor szólok Ákosnak és kimegyek egy cigire. Néha ő nem érzi az estét, néha én. Összeszokott párosként ez egy elég jól működő konstrukció. Vannak cicaharcok a pult mögött is. De semmi komoly.
Rendben. Mondjuk lenyomsz egy bulit hajnali 5-ig, pakolsz, 6-ra hazaérsz. Aztán irány a Mai Manó?
Hál’ Istennek elég jó az időbeosztásom, csak 10-re kell bejárnom. Heti egyszer, néha kétszer van buli, javarészt az egyik pénteken vagy szombaton. Úgyhogy csak néha csúszik be egy húzósabb hétköznap. A Mai Manó az egyik legjobb dolog, ami munka szempontjából történhetett velem. Több, mint két éve dolgozom ott.
Külső szemlélőként úgy tűnik, mintha két életed lenne. Van két különböző szuperhősös kezeslábasod, amit váltogatsz?
A Mai Manóban is emberekkel foglalkozom és szervezek. Pörög az a közeg is. Ráadásul van benne egy nagy adag szabadság. Kitalálhatom, hogyan lehet valamit megvalósítani. Valójában eléggé hasonlít a két szakma. Mindenhol művészekkel dolgozom együtt. A zenészek lehet, egy kicsivel könnyedebbek, mint a fotósok. Bár ez sem általános jelenség.
Játszottál valaha a Mai Manóban?
Nem. Nem akarok olyan helyszínen játszani, ami a főállásomhoz kapcsolódik. Nekem ott nem az a feladatom. Más galériákban szoktam játszani. A Ludwig Múzeumban Zsigmond Vilmos születésnapján a Soul Cure-ral ott voltunk. Régi filmzenéket válogattunk, részben olyanokat, amelyekben ő volt az operatőr. Nagyon jól sikerült.
Hogyan kerülteket be a Dj a szőlőben sorozatba?
Viccként indult az egész. Megismerkedtünk Budavári Dórival, az esemény egyik szervezőjével. Poénként bedobtam, miért nem minket hív Ákossal, az akkor épp elfoglaltság miatt kieső Szamosi Peti helyett? Szegény akkor látott minket először. Két nap múlva már jött a telefon, hogy mehetünk. Az első elég klassz élmény volt! Egy domboldalról belátni a Balatont és DJ-zni elég felemelő érzés.
Hány lemezed van?
2-3000 körül. Ez egy közepes méretű gyűjtemény. Semmi extra. Ennél persze sokkal többet szeretnék. Ez az egész gyűjtögetés érdekes jelenség. Volt, hogy különböző dolgokkal, régiségekkel sefteltem, bolhapiacokra jártam. Egy örökségből indult az egész. Eléggé be tud húzni ez a világ… A gyűjtés, a vadászat! De megélhetés szempontjából ez egy bizonytalan vonal. Úgyhogy egy idő után valami biztosabb dolog után néztem. Akkor jött szembe egy teremőri felhívás. Ami tökéletesnek tűnt időbeosztás szempontjából.
Teremőr…?
Igen. A Capa Központban. Heti 3-4 nap 11-től 7-ig ültem egy széken és rengeteget olvastam. Bár ez szabályellenes… De legalább a paprikás szendvicset mellőztem, hiába van itthon óriási hagyománya. Ott szinte csak ülni és figyelni kellett. Emellett nagyon jól tudtam koncentrálni a zenei vonalra. Aztán az ügyvezető igazgató közel egy év után egyszer csak szólt, hogy megüresedett egy állás a Mai Manóban.
Csak úgy odalépett a székedhez és felajánlott egy progam-koordinátori pozíciót?
Kellett hozzá, hogy Albatrosz könyveket olvassak. (nevet) A ’60-as ’70-es évek ponyva sorozata megfogta a tekintetét. Imádta ezeket a krimiket, úgyhogy mindig megbeszéltük, épp mi van nálam. Persze azt azért tudta, hogy művészettörténetet tanultam.
Mi történik, ha bejön a legújabb húzás a börzével, vagy még jobban felpörög a Budabeats?
Nem tudom elképzelni, hogy ha milliókat hozó üzletággá nőné ki magát a Budabeats, nem foglalkoznék más művészeti ágakkal. Valahogy ez már a részem.
