Nem szeretni rossz, szeretni nehéz, hiába szeretni rábaszás
Illetve:
Minden fing büdös Kisszívem, az enyém is, a tiéd is. Amelyikről azt hiszed, ez most nem lesz az, az is.
És még:
A szív olyan, mint a kakaós csiga belseje, csak ha körbeetted a szárazat, akkor kapod meg a csokisat. Olyanokkal ne foglalkozzál, akik eszik, mint a szendvicset.
Meg például ez is:
Ha a boxeremet a gatyámmal együtt tolom le, és kis tornyocskában otthagyom őket a padlón, akkor másnap olyan, mintha már elő lennének készítve. Csak belelépek és minden mehet tovább.
Ezek idézetek a legjobb magyar utcafotó-gyűjteményből , a Boldogan éltek míg nevű Instagram-oldalról. (Ezzel, hogy legjobb magyar utcafotó-gyűjtemény, sokat egyébként nem mondtunk, Magyarországon az utcafotó, vagy ahogy a bennfentesek emlegetik: street fotó műfaja ugyanis végtelenül elhanyagolt, nem csoda, nyílt elme és tekintet, nagyon-nagyon sok fizikai és szellemi munka és némi szerencse kell ahhoz, hogy tisztességesen művelje az ember. Na mindegy, ez messzire vezet, a lényeg, hogy ettől még tényleg nagyon jó fotók!)
Maguk a képek önmagukban is figyelemre méltóak, van bennük erő, élet, vidámság, az oldal szellemi anyja és persze fotósa, Chripkó Lili ugyanis nem a hagyományos (és viszonylag könnyű) cinikus-gúnyos-lenéző alapállásból csípi el az utcai pillanatokat, hanem empátiával és szeretettel. Már ez is elég lenne ahhoz, hogy különleges legyen a Boldogan éltek míg, ám Lili minderre még rátesz egy lapáttal: fiktív, általában a saját fejében, szabad asszociációs eljárással megszülető idézeteket pakol a képek alá (fölé), illetve a szereplői szájába. Ez így leírva akár rettenetesen erőltetett is lehetne, de nem az, sőt csodálatosan működik, minden kép egy-egy kerek, lezárt minidráma konfliktusokkal, küzdelmekkel, lemondással és megbékéléssel.
Az oldal lassan háromezer lájkolónál jár, ami nem tűnik soknak a celebek és az önmagukat ügyesen marketingelő úgynevezett influencerek százezres-milliós táborához képest, de a témát, a műfajt tekintve (meg azt, hogy Lili nem reklámozza magát, csak hagyja, hogy magától megtalálja őt a közönsége) mégis szép szám.
Különösebb eredetsztori nincsen, korábban pasizós blogja volt, aztán úgy volt vele, nem ártana abbahagynia, indított hát egy gasztroblogot, “arra a mérlegem mondta, hogy le kéne állítanom” – mondta egy korábbi interjúban. Végül egy kölcsöngéppel elutazott Tel-Avivba. “Mentem, mentem és mindent lefényképeztem, mert az ingyen volt.”
“Azt hiszem, az első képen két lány szerepel a Szent István Parkban, a háttérben két néni, mintha a saját múltját nézné és természetesen pasikról van szó” – ezt meg már nekünk mondta Lili. “Nem emlékszem pontosan a mondatra, de valami olyasmi, hogy a lányok reménykednek benne, hogy a vágy tárgya is ott lesz a szokásos keddi Random Tripen. De vissza lehet nézni, mert igazából még nem raktam fel igazán sok képet, ‘csak’ olyan 300 körül.”
A fantasztikus, a képeken látható helyzetekhez hol szorosabban, hol lazábban kapcsolódó minimonológokat általában ő találja ki, “úgy 10-ből 9-et”. “A maradék az felismerhető idézet, tehát például Kispál vagy Hip Hop Boys; olykor pedig elcsípett mondatokat is felidézek akár az utca népétől, akár a barátaimmal folytatott beszélgetéseinkből.”
A legnagyobb nehézséget maguk az emberek jelentik. A magyarok ugyanis gyanakvóak, jó részük ellenséges, visszaélést gyanít, ha “csak úgy” fotózni szeretnék őket. Ha pedig hagyják, néha az sem az igazi. (A magyar jogszabályok ráadásul hírhedten fotósellenesek: elvileg mindenkitől, aki nem közszereplő közszereplés közben vagy embertömeg része, külön-külön engedélyt kell kérni, méghozzá előre.) “Nagyon ritkán működik az előzetes engedélykérés, de néha elkerülhetetlen” – mondja Lili az örökös kötéltáncról.
Ha a fotózás tényére fény derül, a legtöbb ember egyszerűen elveszti természetességét és Facebook-kompatibilis modellé vagy viaszfigurává válik.
“A legegyüttműködőbb alany is valamilyen benyomást akar kelteni, így rögtön az egész kép hamissá válik. Annyit lehet még menteni a helyzeten, hogy elkapom a megelőző vagy az azt követő pillanatot, amikor ő kitartja a pózt. Mindennapi tevékenységében azonban ilyenkor a legtöbb ember megáll és megmerevedik és onnantól kezdve a szituáció nekem fotós szemmel már nem érdekes. ”
“Ha van rá alkalmam, akkor viszont a gép elkattintása után kérek engedélyt az alanytól a kép publikálására. Nagyon körülményes elmagyarázni, hogy ki vagyok és mit csinálok, de a már közzétett képeket látva a legtöbben szívesen szerepelnek a sorozatban. Egy hosszabb beszélgetés után van, aki segít azzal, hogy megmondja, hogy mire gondolt, de ritkán jutunk el idáig. Ugyanis onnan indul az egész interakció, hogy ebben a frusztrált, ‘mindenki siet valahová’ és ‘kifejezetten zárkózottak vagyunk az idegenekkel szemben’ világban én egy kamerával a nyakamban megállítom a magukba fordult embereket, hogy jó napot kívánok, egy pillanatra, ha szabad…”
A blog két és fél éves, nem csoda, hogy alakulnak az ambíciók. “Játéknak indult, az élet visszaigazolta azonban, hogy mint a legtöbb játék esetében, itt is komolyan vehető dologról van szó. Mindent megteszek, hogy fejlesszem a fotós tudásom és eszköztáram, továbbá szorgalmasan gyártom a képeket. Most már egyértelmű célom van és talán üzenetem is. Azt remélem, hogy a Boldogan éltek míg a jövőben egy színes kordokumentáció lesz, a jelenben pedig a görbe tükörbe belenézve segít ráébrednünk, hogy itt vagyunk együtt, különbözőek vagyunk és mégis tök egyformák, azonos élményekkel és kihívásokkal.”
Mindenki ugyanúgy küzd és érez, nagyon fontos lenne megtartani a humanizmusunkat a nehéz időkben is, és jó volna nem olyan marha komolyan venni magunkat.
