A helyi hajléktalanok békésen ülnek a szokásos helyükön a padoknál, nem zavarja őket senki, az új Rákóczi egyik hallgatólagos lakossági egyezménye, hogy az a kis terület ott az övék. A játszótéren egy kisfiú pedálos kismotoron küzd a kavicsokkal, a medence csak úgy van, az oldalán nem ül senki (galambszaros), az aluljáróból érkező turisták rácsodálkoznak a hajléktalanelhárító fémszerkezetre a négyes metró felszíni betonförmedvényének oldalában, a medence és a régi csarnok közti tekintélyes méretű placcon pedig… nos, ott nem történik semmi.
Nagyjából ez a Rákóczi tér ma, ez maradt Budapest leghírhedtebb közterületéből. Nem szeretnénk indokolatlanul negatívak lenni: a tér így is sokkal élhetőbb és – ami még fontosabb – biztonságosabb, mint tíz-húsz éve, mégis ordít az egészről, hogy átgondolatlanul, vagyis egy, a lakossági igényeket messze elkerülő logika mentén hozták helyre. Betonnal, térkővel, vízzel.
Vicces, ahogy ettől függetlenül találkozott a városvezetés urbanisztikai koncepciója a valósággal: nyáron a medencében gyerekek fürdenek a “fürdeni tilos” tábla mögött, a 45 fokos betonfelületen csúszdáznak (természetesen ezt is tilos, mindent tilos), a már említett asztalos, tehát sakkozásra-ultizásra kitalált padokat elfoglalták a fedél nélküliek, a fiatalos bárok és éttermek körül, a vásárcsarnok bejáratainál pedig ugyanazok az arcok kolbászolnak, akik évtizedekkel ezelőtt is.
Nem csoda, hogy a Mindspace nonprofit szervezet kezdeni szeretne vele valamit, egyelőre egyszerű, emberbarát ötletekkel, tervekkel és worshopokkal. Erről itt egy kimerítő írás, olvassátok el! Mi pedig örültünk, hogy van ürügy tenni pár kört és begyűjteni a Fortepan archívumról, amit csak lehetett. Ez utóbbinak hála megelevenedik előttünk a Rákóczi történelme: a második világháború utáni válság, ’56, a szobor, a játszótér, az igazoltatások, a prostitúció.
Ezek meg a napokban készültek. A funkciótlan medence…
…az abszurd hajléktalanelhárító…
…a csarnok és az előtte lévő kihasználatlan terület…
…a Vásár utca…
…és a szokásos arcok.