Halálba visz az Eletktron-expedíció a démonok órájában

Borzasztó első mondat, hogy “XY-t valószínűleg nem kell bemutatni senkinek”, de ha van, akinél mégis indokolt így kezdeni, az

Nemere István.

Őt ugyanis nyilván tényleg nem kell bemutatni senkinek, már csak a nagy számok törvénye alapján is találkozott a nevével mindenki, aki életében legalább kétszer elhaladt bármilyen könyvesstand vagy könyvesbolti kirakat előtt. A nagy számok itt szó szerint értendő: saját bevallása szerint 684 kötetnél tart az ország (és talán a világ) legtermékenyebb prózaírója. Sokat elmond, hogy 1992-ben adta ki az Első százötven regényem című önéletrajzi könyvet, amelynek címét megint csak szó szerint kell érteni.

Nemerében az a csodálatos, hogy bár mindenféle sértő szándék nélkül, egyszerű tényként nevezhető ponyvaszerzőnek, mindig következetesen szállította a megbízható minőséget, legyen szó szexuálisan túlfűtött krimiről, ufós sci-firől vagy gyerekkönyvekről. A fentiekhez a megfelelő ambíció is társult: ő volt az, aki

lazán megírta A kis herceg és a Micimackó folytatását,

méghozzá az eredeti szerzőkre hajazó álnéven. Az önmagát legendásító sztorikról nem is beszélve, például arról, hogy vidéki házában felkeresték a földönkívüliek, majd ellátták őt témával.

A munkásság elemzését és a bestof-listákat hagyjuk is, nem disszertáció ez! Amiért most itt vagyunk, azok a könyvborítók: a grafika, a festészet és a fotómontázs csodás összjátéka, amely nem csak a Nemere-életművet hinti be tündérporral, de úgy, ahogy van elmeséli, mi történt ebben az országban a nyolcvanas és kilencvenes években könyvkiadás-fronton. (Meg egyébként is.)

Ha akarnánk, sem tudnánk kedvencet választani (talán a fantasztikus Moebiust idéző műalkotások egyike? vagy az, amire a grafikus egyszerűen rátette a Robotzsarut, bár semmi köze nem volt hozzá?), úgyhogy egyszerűen  megmutatjuk őket. Időrendben, ha minden igaz. 1982-ben indulunk és 1996-ban feladtuk, nem bírtuk tovább a vizuális ingertúllövést. A borítók egyébként a nemere.hu oldalról származnak.