Új sorozatunkban azokat a hivatásos népnevettetőket idézzük fel, akik a Kádár-korszakban sokat tettek azért, hogy a szigorú cenzúra ellenére összekacsinthassanak az államhatalom háta mögött a kisemberekkel, és mosolyra húzódhasson a szájuk. Mert a humor komoly fegyver volt a túlélésért, a talpon maradásért folytatott napi küzdelemben, és egy-egy jóízű nevetés – ha nem is kárpótolt a sorozatos megaláztatásokért – némi elégtételt bizony jelentett…
Kellér Dezső egy olyan korszakban állt színpadon, amikor egy humoristának nem lehetett kimondani a nyilvánvaló dolgokat, ha az kritikát tartalmazott a szocialista államrendre vagy az általa preferált erkölcsiségre, életmódra. Szigorú cenzúra működött, a legkisebb vétségért is kihallgatás, fenyítés, esetleg börtönbüntetés járt (ahogy a Sztálin elvtárs betegsége idején megírt újságcikk felelős szerkesztőjét és nyomdászát is félévnyi szabadságvesztéssel sújtották egy nyomdahiba miatt). A rendszer vagy támogatott valamit, vagy szemet hunyt fölötte, vagy tiltotta.
A humor is másfajta volt, mint manapság: a trágárságot nem tűrte, olykor a nézőnek/hallgatónak mögöttes értelmet kellett keresnie, árnyalások, célzások, finom irónia jellemezték, gyakran magánéleti témák vagy hivatali, munkahelyi poénok mögé bújtatták a valódi mondanivalót.
„A konferanszié személye hozzá van nőve a függönyhöz… Ez a gesztus: mesterségünk címere. A függöny és a konferanszié elválaszthatatlanok.”
Kellér Dezső (1905-1986) úgy marad meg televíziós emlékeinkben, ahogy szinte hozzásimul a függönyhöz, egyik kezével utolérhetetlen stílussal fogja a szélét, és beszél…
„Egyáltalán érdemes volna megvizsgálni, hogy akad-e még a magyar szókincsben szeméremsértő szó. Olyan, amelynek hallatára egy fiatal lány lesüti a szempilláit, fülig pirul, zavarba kerül, szeretne a föld alá süllyedni szégyenében. Szó talán még akad ilyen, lány nem!”
Ezt a finoman ironikus, kedélyesen kvaterkázó, kifogástalan magyarsággal megformált, a közönségnek maximális tiszteletet adó konferálást nem lehet egy lapon említeni a ma ismert televíziós műsorvezetéssel. A személyiség, az egyéniség ereje ugyanis minden sallang és kellék nélkül érvényesült: oly módon kellett lekötni hosszú percekig a nézők figyelmét, hogy semmilyen hiányérzet se maradjon. Kellér ezt a feladatot úgy tudta megoldani, hogy a közönség jobban várta a konferansziéját, mint a műsorszámokat, amiket bevezetett vagy összekötött.
Fotó: MTI / Horvát Éva
„Az ember, amíg él, folyton keresi az élet értelmét, és a végén még a szemüvegtokját sem találja…”
Nem voltak korszakalkotó nagy témái, nem sütött el vicceket, de a maga kedélyes, mosolygós módján beszélt például arról, hogy hol szorít az a bizonyos futballcipő (igen, már akkor is téma volt!), hogy miért nem szereti a goromba eladókat, és miért szerepel nála a nincs a 10 legcsúnyább magyar szó között. Társadalmi visszásságokat, kényes politikai helyzeteket is felvetett a maga ironikus, csipkelődős stílusában, leheletfinoman, a sorok mögött megbújó valódi tartalommal.
„Egy újfajta skizofrénia. Amikor az ember mögött csak saját maga áll.”
Mi lehetett Kellér titka? Főleg, hogy enyhén osztályidegennek számított (holott a főváros egyik legszegényebb negyedében, a Csikágóban született), ízig-vérig azt a letűnt polgári életvitelt, magatartást és ízlést képviselte, ami a világháború előtti Budapest sajátja volt, és amire hosszú ideig tilos volt mélabús nosztalgiával visszatekinteni. A közönség talán ugyanazt találta meg Kellérben, amit az idejétmúltnak kikiáltott, mégis annyira imádott operettben: a soha nem visszatérő, de valaha nagyon is létező, boldogabb idők emlékét.
„Három szakasza van a férfi életének: a tüzes ifjúság, a kiteljesedett középkor és a „jól nézel ki”.
Tréfái, vidám jelenetei és bohózatai (gyakran dolgozott társszerzővel) országszerte ismertek és népszerűek voltak, számos alkalommal szerepeltek szilveszteri műsorokban vagy az Önök kérték adásaiban. Az egyik kedvelt, mindössze néhány perces, kétszemélyes humoreszkjében Kiss Manyi volt a partnere, aki utolérhetetlen bájjal formálta meg Grabancsáknét, a legöregebb pesti vécésnénit:
Máig emlegetik szállóigévé vált mondását a Békeffy Istvánnal közösen írt jelenetből: „Ha én egyszer kinyitom a számat! Ha én egyszer elkezdek beszélni!”. Azonban nemcsak szórakoztató konferansziék és bohózatok fűződnek a nevéhez, hanem neki köszönhetjük a „maszek” című szavunk létrejöttét is (a „magán szektor” kifejezésből alkotta meg a mozaikszót). Írt még számos dalszöveget, szövegkönyvet és forgatókönyvet, többek között a a Csárdáskirálynő librettójának átdolgozása is (Békeffyvel közösen) az ő érdeme, ugyanis Honthy Hanna számára írtak bele egy addig nem létező szerepet: Edvin édesanyját, Cecíliát.
Csöndes, nyugodt magánéletet élt. Nem voltak botrányok körülötte. Testvérével, Kellér Andor íróval mindennap találkoztak. Felesége Major Ida színésznő volt, akit egy ország imádott a Futrinka utca Böbe babájának megformálásáért. Nem váltogatta sűrűn a munkahelyét: előbb a Vidám Színpad, később a Thália, majd a Kis Színpad társulatának tagja lett.
„Babona. Azelőtt, ha viszketett a tenyerem, arra gondoltam, hogy pénz áll a házhoz. Most? Csak ne legyen valami makacs ekcéma…”
A pesti kabaré szerényebb, szürkébb, kedélytelenebb lett volna nélküle. Ahogy minden bizonnyal a nosztalgia adók műsorválasztéka és a színházak repertoárja is.
