A kenyér évszázadok óta egyet jelent a napi biztonsággal. Nagyjából az emberrel egyidős, alapvető gabonaszármazék: már az ősemberek is fogyasztottak kezdetleges kenyeret, ami a megpörkölt, később porrá zúzott búzából, kölesből vagy árpából és víz keverékéből állt. A honfoglaló magyarok már úgynevezett sült lepénykenyeret ettek: ugyanezekből a gabonafélékből kását készítettek, a tésztát forró kőre öntötték, így fogyasztották minden nap a kissé kemény, ízetlen, ám annál laktatóbb ételt.
Arra még én is emlékszem, hogy 20-25 éve vidéki nyaralásaink alatt előre le kellett adni a rendelést, ha hétvégén is szerettünk volna friss kenyérhez jutni, vagy hajnalok hajnalán kellett elsétálni a boltba, hogy még találjunk fél kilócskát. Nagymamáim a mai napig keresztet rajzolnak a kés hegyével a kenyér aljára, mielőtt felvágnák azt.
Ezzel az aprócska mozdulattal adnak hálát a mindennapiért az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ma pedig csak bemegyek valamelyik szupermarketbe és tanácstalanul ácsorgok a végeláthatatlan kenyeres pult előtt: vajon melyikben van a legkevesebb tartósítószer, melyiket válasszam, melyiknek van kenyér-íze, melyik lesz még másnap is puha?
Az évszázadokig tisztelt, szent kenyér elvesztette mély jelentését és tömegcikké vált. Talán már azt sem tudjuk, milyen alapanyagokat tartalmaz ez a nélkülözhetetlen élelmiszer.
Gyerekként már a roppanás hangjától is összefutott a nyál a számban, és egy kg-ért csak 20 forintot kellett fizetni. Minden nap az asztalunkon volt. Nem riogatott bennünket senki az élesztővel, és akkor még a fehér finomlisztet sem használták szitokszóként. Az aranybarnára sült héj és a légiesen foszlós belső kombóját még ma is a számban érzem. Rég találkoztam igazi fehér kenyérrel a boltok polcain, így arra gondoltam, mi lenne, ha megpróbálnám én elkészíteni, s ezzel tisztelegni egyik legfontosabb táplálékunk előtt a kenyér világnapján? Előző nap felhívtam a nagymamám a tutibiztos receptért és beszereztem a kenyér hozzávalóit.
Azt tudni kell, hogy nem vagyok egy nagy konyhatündér, de most egészen eltökélt voltam: ugyan még nem ettem meg a kenyerem javát, de ideje volt megtanulnom, hogyan is készül az bizonyos igazi.
Hajnali 5-kor ébredtem, hogy mire reggelire kerülne a sor, ott gőzölöghessen a finom, friss pékáru a családi étkezőasztalon. Nem kenyerem a beszéd, ezért gyorsan le is írnám, meg is mutatnám nektek, nagymamám receptje alapján hogyan is készítettem ezt a roppanós, aranybarna, mennyei illatú házi csodát:
Egy nagyobb tálba mérj ki 75 dkg lisztet és adj hozzá 2 teáskanál sót. Egy kisebb gödröt “áss” középre, majd önts bele fél deci langyos tejet, amibe előzőleg elkevertél egy csipet cukrot. Utána 2 deci langyos vizet is önts a gödröcskédbe, és morzsolj a tetejére 4 dkg friss élesztőt. Bugyoláld konyharuhába a tálat és hagyd pihenni 10 percet. Ébredés után adj hozzá megint 2 deci langyos vizet és addig dagasszad, amíg szép, homogén állagú tésztát nem kapsz. Újra bugyoláld be, és egy melegebb helyen keleszd kb 2 óra hosszat. Közben áztasd vízbe a pataki tál mindkét felét (ha nincs ilyened, az sem baj, csak akkor a sütőbe tégy egy tűzálló tálba vizet a nyers kenyér alá).
Ha megkelt a tészta (nekem kb. háromszorosára dagadt), tégy sütőpapírt a pataki tálba és néhány csepp olajjal kend le. Egy belisztezett deszkára óvatosan borítsd ki a tésztát és gyúrd kenyér alakúra. Tedd a patakiba, 3-4 helyen vágd be a tetején, és kend le egy kis vízzel, majd helyezd rá a fedőt.
Hideg sütőbe tedd, kapcsolj 220 fokra és kb 40-50 percig hagyd így. Ezek után vedd le a fedőt, mérsékeld a hőfokot 180 fokra és még kb 20-30 percig süsd a kenyered, amíg szép aranybarna nem lesz a teteje!
Ha megkopogtatod az alját, és tényleg koppan, akkor készen is van, ha nem, akkor még tedd vissza pár percre. Ha kivetted a sütőből, érdemes jó 20 percet (rácsra téve) hűlni hagyni, és utána vágható.
Nagy volt az öröm, hogy elsőre sikerült valami maradandót alkotnom. Hiába a koránkelés, jól esett igazi háziasszonynak érezni magam! Higgyétek el, megéri alkalmi péknek állni, és ha én meg tudtam csinálni, akkor bárki szerencsével jár! Itthon nem került kenyértörésre sor, mivel a gyerekeimnek és a férjemnek is ízlett életem első kenyere. Mindenki repetázott, és még vacsorára is maradt. Nem kellett tukmálni, befalták egy szálig. És én is odáig voltam érte, hiszen a rég elfeledett íz úgy hiányzott már, mint egy falat kenyér.
