Az őszről elsőként talán mindenkinek a levélhullás jut eszébe. Jogosan. Hiszen ekkor válik meg minden fa zöld koronájától, majd miután kigyönyörködtük magunkat a páratlan színskálában, néhány nap alatt a földet is beborítja a több milliárd fotoszintetizálást végző szerv. Fontos és nélkülözhetetlen biológia.
Az őszi szél szívélyesen segít megszabadulni a fák leveleitől, és mi mennyire szeretjük elnézni ezt a fürgén vidám, lendületesen bohókás táncot! Álmodni sem lehet szebb fényeket, színeket, árnyalatokat. A természet parádés divatdiktátor, miközben nem tesz mást, csak békésen végzi a dolgát.
Akinek kertes háza van és fákat nevelget benne, pontosan tudja, hogy az avarsöprögetés, a levelek felgereblyézése mennyire utálatos feladat. Nincs is haszontalanabb elfoglaltság, mint heteken át minden nap ugyanazt az unalmas melót elvégezni. Nagy nehezen, több óra megfeszített munka árán végre eltakarítottuk az óriási diófa földet ért maradványait, ám sokáig mégsem örülhetünk kötelezettségünk rendezett gyümölcsének, mert gyakorlatilag azonnal kezdhetjük elölről a folyamatot. Sosincs vége. Nővéremmel már augusztus közepén csak állunk földbegyökerezett lábakkal a hatalmas fák árnyékában, és serényen csóváljuk a fejünket, mennyi teendőnk lesz néhány hét múlva. Sokáig utáltam felszedni a kertbe vagy az utcafrontra lehulló leveleket, de néhány éve változást hozott az őszi szellő…
Csak állok az ablak előtt és nézem, ahogy százával potyognak le a levelek. Néha egészen elképesztő a természet: a semmiből érkezik ez a rejtélyes “postás”, és úgy inal tova, hogy nyomában nem marad más, csak fergeteges felfordulás.
És kik azok, akik szeretik az átláthatatlan káoszt, ezt a gigászi rumlit? Az én három gyerekem kétség kívül imádja.
Mert nincs is jobb, mint feldobni egy ölnyi levelet, aztán aláállni. Anya és apa által összegereblyézett kupacokba biztonsággal landolhatnak, vagy úgy elbújhatnak alatta, hogy a dolgos-szorgos szülők napestig kereshetnék őket. És miközben gyerekeink boldogan fetrengenek az avarban, addig a buzgó gereblyézés közben végre beszélgetni is van időm a férjemmel. Aztán következhet a tekintélyes gyűjtemény préselése, jöhetnek a rég nem használt lexikonok, vaskos világtörténelmi atlaszok.
Ezek a kavargó levelek valamiért mindig újra és újra elhozzák a gyerekkorom. Gondtalanság és felhőtlen jókedv kíséretében érkeznek. Óvodás gyerekeim minden nap több csokorral megajándékoznak, minden kivételes példányra rácsodálkoznak, örülnek, ha szaladhatnak a térdig érő avarban.
Felnőttként, az ágtól elváló levelek láttán inkább már az elmúlás jut eszünkbe. Pedig dehogy kell örökre búcsúznunk, csupán csak el kell köszönnünk egy időre.
Akár az égig érő fa… Sosem fogy el, olyan magas. A juharfa termését gyerekként az orrunkra ragasztottuk (én még néha most is), vagy a magasba dobtuk és csak ámultunk azon: akárcsak egy parányi helikopter még apróbb propellere lenne. Őszi levelei a legcsodásabb sárgák árnyalatait öltik magukra. Az egyik kedvencem mégis a ginkófa. Igazán figyelmes darab. Egyedi, csakis rá jellemző levelei kora ősszel egyszerre sárgulnak el, aztán egy nap leforgása alatt hullajtja le azokat, hogy nekünk évente csak egyszer kelljen összegereblyéznünk.
Kiskoromban azt hittem, a szivarfa mindig szerelmes, mert a levele szív formájú. Ráadásul elég csapodár fajta, ugyanis ősszel szélnek ereszti valamennyit, bezzeg a termését még télen sem ereszti.
A vérszilva levelét azonnal kiszúrni a terebélyes sárga kupac között. Nincs még egy olyan kivételes ötvözet, mint a vörösboros bordó és a bíborlila keveréke. Mesés palettát varázsol elénk a novemberi lombhullás.
Tölgy, bükk, szil, nyírfa, nyárfa, barackos, egy egész erdő vagy csak egy magányosan tengődő fenyőfa? Mindenkinek kell egy fa, ami eszébe juttatja az élet összes velejáróját. Jót és rosszat, maradást és eltávolodást, súlyos múltat és könnyed jövőt. A valódi jelent. Mindent. Honnan érkezünk. A múlt, a gyökerek, az emlékek, a hovatartozás élő jelképei ezek a fák, s vele együtt az évről évre megújuló sok-sok ezer levél.
Ahogy mi, úgy ők is nőnek, cseperednek, erősödnek, szépülnek. Lehullajtják leveleiket, hogy a tavasz érkezésével új ruhába bújjanak.
Sokszor búcsúznak, még többször elengednek. És hagyják, hagy szárnyaljanak a sokáig féltve őrzött lakótársak. Változnak. Ahogyan mi is változunk. De a gyökerei ugyanott maradnak, ahova a kezdetekkor jó mélyre elültették. Eltemették, mégis élettel teli. Bármi történjék is, nem mozdulnak. Azok maradnak, akik mindig is voltak, s ezen nem változtat sem elsárgult levél, sem rügyező ág.
A nyári kánikula után kicsit újra lesz időnk megenyhülni: jövőre is kapunk levelet, több milliárdot. Alig várom, hogy újra kopogtasson a rejtélyes “postás”!
