Apai nagyapám Hartán született, de az egyetemet már Budapesten végezte, végül itt telepedett le nagymamámmal, s váltunk mi is tősgyökeres fővárosiakká. Nagyapa hét testvére, apa unokatestvérei Hartán maradtak, így a kötelék nem szakadt el. Sőt, még erősebbé vált. Hatéves voltam, amikor vettünk egy ütött-kopott, szedett-vedett vályog parasztházat, amit szép lassan felújítottunk, szívünket, lelkünket belekevertük mindannyian. Azóta minden nyarat, száz meg száz hétvégét, karácsonyi szünetek tucatjait és szódásszifonos Húsvétok sokaságát töltöttük ott. Budapesti lányként kicsit mindig vidéki is voltam.
Harta, ahol minden háziasszony isteni krive kuchát tud sütni. Fotó: Kovács Sándor
Ha lementünk a kékzsalus, téglakerítéses házunkba nyaralni, nagyapához mindig érkezett valaki. Testvérei minden nap bekopogtak hozzánk – csak átbicikliztek beszélgetni. Délben mindenki hazarohant ebédelni, de sokszor átsétált délután is egy pohár fröccsre, egy csésze gőzölgő kávéra, néhány jó szó okán Imre bácsi, Karcsi bácsi vagy Sanyi bácsi. Vidéken valahogy minden emberi kapcsolat kicsit szorosabb, lassabban múlik az idő, sehova sem kell rohanni. Pedig dolog ezer is akad.
Szerettem hallgatni, ahogy beszélgettek: ráérősen, komótosan, belefeledkezve az élet nagy dolgaiba… vagy csak hétköznapi apróságokról. Néha magyarul, néha svábul, néha össze-vissza. Gyerekként el voltunk kényeztetve: akár mi mentünk vendégségbe, akár hozzánk jöttek, annyi házi készítésű finomságot egy asztalon azóta sem láttam.
Ekkor ismerkedtem meg az echte sváb étellel, amit már-már kötelező minden hartai háziasszonynak olykor az asztalra varázsolnia. Még felnőttként is nehezemre esik kimondani a nevét: krive kucha, ám elkészítése ennél sokkal egyszerűbb.
Kicsit hasonlít a pizzára, csak ebbe észrevétlen belesütnek fél kg hagyományt, egy nagy adag törődést és egy ízes csipet szeretetet is. A sütőből kihúzott tepsi tartalma pedig fenséges és mennyei. Higgyétek el, nem túlzok!
Imre bácsi felesége, Tini néni isteni krive kuchát tudott sütni, menyük, Katika szintén. Nővérem hartai férjének kisujjában is ott van a titkos recept. József körúti lányként nagymamám is labdába rúghat: egy hartai férjjel az oldalán muszáj volt megtanulnia, hogyan is kell az ínycsiklandó sváb ízeket előcsalogatni. Gyerekként csak úgy faltuk a forró szalonnás lepényt, és a zamatos lila hagymát a tetején.
Évekkel ezelőtt ettem utoljára, már nem is nagyon emlékeztem az ízére. Hiányzott. A foszlós kenyértészta, a sült tejföl és a ropogós szalonna, s velük együtt a gyerekkorom is.
Besétáltam hát egy zuglói szupermarketbe, megvettem a hozzávalókat, és elballagtam a gyerekekért a bölcsibe és az oviba – elkél a segítség a vacsora elkészítéséhez.
Őszinte leszek: az én erényeim nem a konyhában vannak, de az utóbbi hónapokban egyre többet és bátrabban próbálkozom. Talán a korral jár, és egy kicsit a kényszer szülte. Ugyanis tényleg csudaklassz program késő délután kotyvasztani a gyerekekkel, amikor kint már koromsötét van, és az ablakon kopog az eső.
És az nem lehet, hogy félig hartaiként, három olyan gyerekkel, akik igazi Harta-rajongók, pont én ne tudjak krive kuchát sütni, s így a lányaimat, a kisfiamat megfosszam ettől a szép családi hagyománytól!
Elővettem a polcról Mama kézzel írt receptkönyvét, összegyúrtam azokkal a tanácsokkal, a Kenyér Világnapján sütött első kenyerem elkészítésekor kaptam tőle, s fellapoztam a Hartai konyha című könyvet. Így jött létre egy mennyei csoda, amit muszáj veletek is megosztanom!
Elkészítés: 80 dkg lisztet egy nagyobb tálba tettem, és adtam hozzá két púpos teáskanál sót. Ástam egy kis fészket a közepére és beleöntöttem fél dl langyos tejet, amelybe előtte feloldottam egy csipet cukrot. Ezután 2 dl langyos vizet is öntöttem a fészkembe, majd belemorzsoltam egy kocka friss élesztőt. Betakargattam a tálat és egy meleg helyen negyed órát hagytam csöndben pihenni. Ébresztés után még 2 dl langyos vizet hozzáadtam a tésztámhoz, és addig kevertem, amíg össze nem állt. És íme gyerekeim kedvenc része: nagy kedvvel dagasztottak, ahogy csak bírtak. Amikor összeállt a tésztám, újra aludni küldtem megint egy melegebb helyre kb. 1-1,5 órát. Ez idő alatt megpróbáltam kimenteni a lisztből a konyhát, és felkockáztam annyi szalonnát vagy bacont, amennyit nem szégyelltem. Előkészítettem egy nagy tepsit, kibéleltem sütőpapírral, amire néhány csepp olajat fröcsköltem. Miután kipihente magát és jó nagyra megkelt a tészta, kicsit beliszteztem, kinyújtottam, és kb. 1-1,5 cm vastagan beletettem a tepsibe. Egy közepes tejfölbe (350 grammos) belekevertem egy egész tojást és ráöntöttem a nyers tésztára, aztán a gyerekeim teleszórták a tetejét szalonnával, baconnal. 200 fokon kb. 45 percen keresztül sütöttem. Miután kész lett, megvártam, amíg valamelyest kihűlt és rápakoltam annyi lilahagymát, hogy senki esze ágába se jusson aznap este csókolózni!
Nálunk majdnem elfogyott az egész tepsi egy vacsora alkalmával, a srácok imádták, és a férjem is kezet csókolt. Ha nekem ment, akkor nektek is sikerülni fog, egyáltalán nem bonyolult elkészíteni! A gyerekeim azóta minden nap “krive kuját” vagy “kive kukát” szeretnének sütni és vacsorázni. Gyorsan át is küldtem Facebookon a fotókat a nagyszüleimnek, és nagyapa egészen elérzékenyült, hogy ennyire ízlett dédunokáinak is gyerekkori kedvence. Papa, innen üzenem neked, hogy legközelebb átugrok hozzátok egy egész tepsivel! Mama, ne készülj ebéddel!
