Amióta anya vagyok, nem igazán szeretek ruhákat vásárolni magamnak. Ennek nincs különösebb oka, inkább a gyerekeimnek válogatok szívesebben.
Kiskoromban elhatároztam, hogy felnőttként mindig csinos leszek majd: csakis szoknyát, zsabós blúzt és magassarkú cipőt fogok hordani.
Pont ahogyan annak idején anyai nagymamám is, akinek munkája megkövetelte az elegáns, decens külalakot. Mindig nagyon szépnek láttam őt, és még most is az, pedig lassan betölti a nyolcvanat.
Mama még most is leheletnyit kisminkeli magát, élére vasalt ruhát vesz fel, még akkor is, ha csak a boltba vagy a lottózóba szalad le. Persze ez nekem felnőttként nem igazán sikerült, mert három kisgyerek után rohangálva sokkal kényelmesebb viselet a farmer és a bakancs. Bár igyekszem én is jó példát mutatni, s bízom benne, hogy idővel lányaimnak is természetes lesz, hogy egy nőnek sokszor illik csinosan öltözködnie. Mert jól esik, és mert ki ne szeretne magának is tetszeni akár az 5-ös buszon zötykölődve, akár egy munkahelyi megbeszélésen ücsörögve.
Nagymamám rengeteg ruháját nem hordja már, viszont megválni sincs szíve tőlük. Megértem. Az én gardróbomban is lakik jónéhány olyan ruhadarab, amit ugyan már régóta nem vettem elő, eszem ágában sincs kidobni, másnak ajándékozni.
Minden megtartott, ám hálátlanul sosem hordott szekrénylakóhoz kedves emlékek fűznek.
Jó rájuk nézni, még akkor is, ha ma már semmi pénzért nem venném fel őket. Sokan vagyunk, akik így érzünk. Még mindig megvan az a blúzom, amit akkor viseltem, amikor időpontot kértünk az esküvőnkre a kerületi anyakönyvi hivatalban. Kétszer is beleférek, de a szekrényemben lapulnak azok a terhescuccok, amikben bevonultam a szülőszobára.
Soha nem adok túl rajtuk! Emlékek. A múltam fontos pillanatainak főszereplői.
Nyomós indok ez arra, miért is van zsúfolásig a gardróbunk, bár sosincs egy normális göncünk, amit felvegyünk!
A minap meglátogattam nagyszüleimet: mama természetesen a kedvencemet főzte ebédre és mielőtt asztalhoz ültünk volna, behívott a szobájába. Kitárta hatalmas szekrényét, és leakasztott egy egész boltnyi régi, idejétmúlt, ám mégis divatos, és a mai napig hordható blúzt és ruhát. “Ezeket már nem veszem föl, lassan nyolcvan éves leszek, de nincs szívem kidobni. Neked adom mind, ha tetszenek!” – mondta, és máris hozzám mérte az egyiket. Tudta, hogy én bizony simán kilibbenek az utcára egy ötven éves darabban is, hiszen van már néhány tőle örökölt ruhám, amit kicsit átalakíttattam és sokszor hordom.
Örültem a felajánlásnak. Ki mert volna erre nemet mondani?
Amíg órákon keresztül válogattuk az igazán retro árút, papa sűrűn forgatta a szemeit, mindenre volt egy vicces megjegyzése, mama pedig csak mesélt és mesélt. “Ezt a Divatcsarnokban vettem, 1970-ben. Arra is emlékszem, hogy 450 forint volt, még nagyapád is megjegyezte, hogy milyen drága, de valahogy mégis összespóróltam rá. Szerettem ott vásárolni, mert mindig gyönyörű, egyedi darabokat lehetett találni. Akkoriban a Corvinba is sokat jártam. Azt hiszem, Magyarországon ez volt az első pláza. Szinte mindent meg lehetett ott kapni. De közkedvelt volt a Lottó Áruház is, bár én azt nem igazán szerettem, olyan zegzugos volt, soha nem találtam meg benne semmit.”
Ma már se szeri, se száma a női ruhaboltoknak, minden sarkon akad egy, és a plázák is rogyásig vannak boltokkal. Mindent az arcunkba tolnak, nekünk nincs más dolgunk, mint nőcisen előhúzni táskánkból a bakkártyánkat.
Az 50-es, 60-as években ez egész másként volt.
“A Váci utcában volt a Sikk kft.-nek egy boltja. Gyönyörű ruhák lógtak a kirakatban, de sosem mertem bemenni. Nekem nagyon drága volt. Ha jól emlékszem, Hidegkúti Nándor feleségéé volt az az üzlet. Anyádnak és a nagybátyádnak minden évben az Úttörő Áruházban vettem meg a holmijait. A konfekcióosztályon választottunk iskolaköpenyt, onnan szereztük be a tanszereket. Anyád utálta, mert minden egyforma volt, hát akkoriban nem is volt választék. Mindenki azt hordta, ami volt.”
Egy hatalmas, megpakolt szatyorral a kezemben indultam haza. Tele mama régi ruháival, amiket egy mai farmerrel és tornacipővel is simán felvehetek. Vagy egy decens rakott szoknyával és visszafogott magassarkúval, ha például óvodai anyák napi ünnepségre megyek. Némelyikből levágatok egy kicsit, másokat szűkebbre vetetek. Egy hatalmas, megpakolt szatyorral a kezemben indultam haza. Tele mama emlékeivel, melyeket ruhák őriznek. Ruhák, amik ezentúl már az én emlékeimet gyűjtik majd.
Mami 1970-es, Divatcsarnokban vásárolt, akkor 450 forintos ruhájával már van is egy közös emlékünk: a meggypiros csipkedresszt múlt héten kishúgom szalagavatójára öltöttem magamra
