Magyarországon közel 10 millió ember ért a focihoz. Na, én pont nem. Pedig a férjem szereti ezt a sportot, többször jártam már vele meccsen. Egyedül a “túlzott gólöröm” fogalmát sikerült megjegyeznem, pedig esküszöm, igyekeztem magamévá tenni ezt a sportágat.
Magyar foci ide, futballista feleségek oda, egy valami biztos: az 1953-as világklasszis Aranycsapat tagjainak nevét még én is fejből tudom.
Bármennyire is ellenállunk: a focisikerek összerántják a magyar nemzetet, ékes példa erre Puskás Öcsi és az Aranycsapat. De akár rajongtunk a fociért, akár a hideg rázott tőle, jó volt magyarnak lenni 2016 nyarán is, amikor Dzsudzsák Balázsék 44 év után kijutottak az Európa Bajnokságra.
A nemrég Andorrától és Luxemburgtól elszenvedett gyalázatos vereség után pokolian nehéz elképzelni, hogy volt idő, amikor úgy emlegették a magyar labdarúgó-válogatott tagjait, mint mostanság Messit, Ronaldót vagy éppen Neymart. Márpedig az ötvenes évek első felében Puskásék voltak a futball királyai.
Az Aranycsapat egymás után győzte le ellenfeleit, látványos, kreatív játékkal gólparádét mutatott be szinte minden mérkőzésen. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány együttese 1950 nyara óta nem szenvedett vereséget, 1952-ben megnyerte az olimpiát, rá egy évre pedig a közép-európai bajnokságot. A lehengerlő eredménylista alaposan felpiszkálta a futball „feltalálóit” és legeredményesebb képviselőit, az angolokat.
Londonban úgy döntöttek, itt az ideje, hogy móresre tanítsák a magyarokat.
Sebes Gusztáv kapva-kapott az alkalmon, elfogadta a meghívást, amiért később a szőnyeg szélére állította őt Rákosi elvtárs. A kommunista vezetés ugyanis attól tartott, hogy egy esetleges vereség beláthatatlan következményekkel járhat…
Az Aranycsapat. Első sor: Lantos Mihály, Puskás Ferenc, Grosics Gyula. Hátsó sor: Lóránt Gyula, Buzánszky Jenő, Hidegkuti Nándor, Kocsis Sándor, Zakariás József, Czibor Zoltán, Bozsik József, Budai II. László. Fotó: Erky-Nagy Tibor, FORTEPAN
Szórakozni mentek az évszázad meccse előtt
Az angolok nagy dérrel-dúrral harangozták be a találkozót. A helyi lapok szinte hergelték a közönséget, folyamatosan emelték a tétet, élet-halál harcnak állították be az összecsapást. A mieink ehhez képest imponáló nyugalommal készültek a viadalra.
Napokkal korábban megérkeztek Londonba, részt vettek egy kiállításmegnyitón, közvetlenül a meccs előtti este pedig egy revüműsorra voltak hivatalosak a Sohóba, a Kettner Restaurantba.
A házigazdák egyébként nem voltak valami sportszerűek, a csapat nem tarthatott edzést a mérkőzés helyszínén. Ráadásul a játékosokat vadászkopó módjára gyakorlatilag mindenhová követték az újságírók. Aztán jött Puskás Öcsi, és veleszületett bájával, valamint néhány szavas angoltudásával „elküldte sóért” a faggatózó riportereket.
Bevonulás a Wembley-stadionba, kezdetét veszi a magyar-angol mérkőzés. Fotó: William G. Vanderson, Europress
Ilyen előzmények után rendezték meg 1953. november 25-én „az évszázad mérkőzését” a Wembley-stadionban, több mint százezer felajzott néző előtt. Mindössze 47 másodperc telt el, amikor Hidegkuti megszerezte a vezetést. Ezt még kiegyenlítették a vendéglátók, ezt követően azonban már csak loholtak a mieink és az eredmény után.
A szünetben 4-2-re vezettünk, a vége 6-3 lett úgy, hogy egy teljesen szabályos gólunkat nem adta meg a játékvezető.
Hidegkuti Nándor három, Puskás Öcsi két, Bozsik József egy találattal járult hozzá a páratlan győzelemhez. Itthon akkor még nem volt tévé, így mindenki a rádiók előtt szurkolt és Szepesi György felejthetetlen közvetítését hallgatta.
Mágikus magyarok
A magyar csapat és az egész ország örömmámorban úszott, az angolok viszont összeomlottak. Először fordult elő, hogy egy, a kontinensről érkezett válogatott odahaza legyőzze, sőt, porig alázza őket.
A Times tudósítója így fogalmazott:
„Az angol válogatottat szilárd angol talajon idegen hódító, az olimpiai bajnokcsapat győzte le. Százezer néző látta az istenek alkonyát.”
A Daily Mail ezt írta:
„Az angol játékosokban csalódott közönség bámulattal adózott a magyarok lenyűgöző labdaművészetének.” Az olasz Corriere Dello Sport szerint „ami nem történt meg 90 évig, arra most elég volt 90 perc. A magyarok fél óra alatt megsemmisítették a brit oroszlánt.”
A francia L’ Equipe újságírójának úgy tűnt, mintha
„az angolok minden egyes gólnál tíz évet öregedtek volna. A magyarok a ragyogó sikerrel a labdarúgás mesterei lettek.”
A Népsport sem fukarkodott a dicséretekkel, a lap másnap a londoni hősök arcképével a címoldalán jelent meg, a kommunista vezetés pedig a szocializmus győzelmét és a kapitalizmus bukását ünnepelte.
A Népsport 1953. november 26-án Magyarország vitathatatlan hőseinek arcképével a címlapján jelent meg
Az angolok habzó szájjal visszavágót követeltek, amit meg is kaptak, de házhoz jöttek a pofonért: fél évvel később 7-1-re kaptak ki a Népstadionban a parádézó Aranycsapattól.
A korabeli pesti humor szerint „az angolok egy hétre jöttek, aztán hét-egyre mentek”.
Nyolc évvel a második világháború után, az orosz megszállás és a kommunista diktatúra alatt sínylődő magyaroknak az életben maradást és a reményt jelentette ez a futballsiker, ezért pedig kijár a tisztelet az Aranycsapat összes tagjának.
Nagyon kevés olyan esemény van a magyar történelemben, amire tíz magyarból tíz ugyanúgy gondol: „az évszázad mérkőzése” feltétlen ezek közé tartozik. Ehhez méltó a győzelem utóélete is. Filmek, könyvek, tanulmányok sora választotta témájául a „hathármat”. Talán a Hobó Blues Band dala és Tímár Péter filmje, a „Játszd újra, Tutti!” érzékelteti a legtalálóbban, humoros, kissé groteszk módon az adott korszak hangulatát és hétköznapjait. A Magyar Labdarúgó Szövetség a mérkőzés és az Aranycsapat tiszteletére 1993-ban november 25-ét a Magyar Labdarúgás Napjává nyilvánította.
(Kiemelt kép: Erky-Nagy Tibor, FORTEPAN)
