„Az élet kárpótol a gyerekkoromért” – Zsiga Melinda világbajnoki bronzérmes kick-boxossal beszélgettünk

Zsiga Melinda, az óbudai Twins Gym versenyzője nem mindennapi sikert ért el: novemberben a budapesti kick-box világbajnokságon bronzérmes lett low-kickben, az 52 kilogrammos kategóriában. „Alig több, mint két éve kezdtem komolyabban foglalkozni a kick-boxszal. Már az is hatalmas siker volt, hogy idén megnyertem az országos bajnokságot, de sem én, sem az edzőim nem gondoltuk volna, hogy ilyen rövid idő alatt a vb-dobogóig jutok. Jövőre Európa-bajnokság lesz, remélem, ott még jobban teljesítek majd” – mondja.

Melinda számára nagyon fontos a sport. „Gyerekkorom óta aktívan sportolok, ami nagyon sokat segített abban, hogy megtaláljam a helyem az életben. A sport kitartásra, önfegyelemre és önbizalomra nevelt, segített abban, hogy felépítsem magam és megerősítette az énképemet. Nem véletlen, hogy a szakdolgozatomat is abból írtam, milyen hatással van a rendszeres fizikai aktivitás az ember pszichéjére.”

Fotók: Neményi Márton

Harmincegy éves elmúlt, de eszébe sem jut a visszavonulás. „Még sokáig szeretnék versenyszerűen sportolni. Annak ellenére is, hogy tudom, ebben a korban a nők többségének már nem az élsport, hanem a gyerekszülés, a családalapítás vagy a civil karrier építése jár a fejében” – vallja. Pedig kemény műfajban utazik. „De ha belegondolsz, az atlétika és a kézilabda is nagyon harcos sport. Persze, a verekedés különösen kemény tud lenni, főleg a K1, ahol a forgóütéstől a térdelésen át a fej- és combrúgásokig minden technikát használunk. Tiszta erőből püföljük egymást; ez tényleg egy véres sport – de ugyanakkor szép és összetett is, hiszen komoly mozgáskoordinációt és összpontosítást kíván.”

Az, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen komoly sikereket ért el, már önmagában megsüvegelni való dolog – hát még, ha tudjuk, hogy honnan indult. „Állami gondozottként, nevelőszülőknél nőttem fel – meséli. – Életem első néhány évében kézről-kézre adogattak, nagy szerencsém volt, hogy végül olyan emberekhez kerültem, akik tisztességgel és nagy szeretetben neveltek fel. Örökké hálás leszek nekik.”

Hogy lesz egy ilyen szép, törékeny lányból kick-boxos?

Már az általános iskola alsó tagozatában atletizáltam, versenyekre jártam, és elég jó helyezéseket értem el: tizenhárom éves koromban például kislabda-hajításban országos nyolcadik lettem. Aztán váltottam, a gimnázium alatt először kosaraztam, aztán kézilabdázni kezdtem. Marcaliban, ahol akkoriban éltem, nagyon erős a kézilabda; minden vágyam az volt, hogy válogatott játékos legyek. Sajnos, közbejött több súlyos sérülés, két keresztszalag-szakadásom és egy porcleválásom is volt. Abba kellett hagynom a kézilabdázást, de a sportot nem tudtam elengedni: előbb súlyzóztam, bikinimodellkedtem és bokszoltam, aztán jött a kick-box. Nagy szerencsém volt, mert két évvel ezelőtt Vásony Feri (Vásony Ferenc, többszörös magyar bajnok, Európa- és Világ-kupa győztes, világbajnoki ezüst- és bronzérmes kick-boxos, thai boxos, kempo világbajnok, a szerk.) meghívott, hogy dolgozzak vele az edzőtermében. A boksznak köszönhetően a kéztechnikám már megvolt, és mivel a rúgásaimat is ígéretesnek találta, elkezdett edzeni. Fél évvel később elküldött Bene Zolihoz (Dr. Bene Zoltán mesteredző, az óbudai Twins Gym alapítója, a szerk.), az ország talán legjobb mesteredzőjéhez. Ő készített fel a világbajnokságra is.

Milyen élmény volt a vb-n szerepelni?

Fantasztikus. Miután megnyertük az ob-t, és a Vásony-tesókkal (Vásony Ferenc és Vásony Márton, szintén kiváló kick-boxos, a szerk.) együtt bekerültünk a válogatott csapatba, tíz napra edzőtáborba mentünk. Kőkemény volt: napi három edzésem volt, és mivel fogyasztanom kellett – négy kiló plusz volt rajtam a versenysúlyomhoz képest – alig ehettem valamit. A regenerálódásra sem jutott elég idő, úgyhogy nagyon kínlódtam; a tesók tartották bennem a lelket, mert már a második nap közepén ott tartottam, hogy ha ez ezzel jár, soha többé nem akarok válogatott lenni. (Nevet.) De végigcsináltam. Aztán jött a sorsolás. Egy mauritiusi lánnyal kerültem össze, így viszonylag jó esélyekkel nézhettem a mérkőzés elé. Ha egy norvég, egy fehérorosz, egy szerb, egy lengyel vagy egy szlovák lányt fogok ki, talán nehezebb dolgom lett volna, de persze így is nagyon izgultam a meccs miatt, hiszen egy világbajnokságon már mindenki kőkemény ellenfél. Teljes erőbedobással készültem a meccsre, végig csak arra koncentráltam, hogy meg kell vernem az ellenfelemet. Tudtam, ha győzök, az edzőm nagyon büszke lesz rám, és ez elképesztően doppingolt.

Rögtön a bronzért bunyózhattál?

Igen. Az én súlycsoportomban összesen tíz lány indult, és mivel nekem bemérkőznöm sem kellett, tudtam, ha megverem a mauritiusi lányt, már biztos az érem. Pénteken volt a mérlegelés, szerdán pedig a meccs. Nagyon nehéz volt az a pár nap, mert végig tartanom kellett a súlyomat: szigorú koplalás, pulóverben szaunázás, fogyasztó edzések – nem volt egy leányálom, képzelheted. A mérkőzés előtt sokan aggódtak is értem, mert szó szerint remegtem, és nem szóltam senkihez egy szót sem, de mire a szorítóba léptünk, összeraktam magam, és úgy érzem, nagyon koncentráltan verekedtem. Szükség is volt rá, mert végigment a háromszor két perc, végül csak pontozással tudtam győzni. Pedig a jobb kezem nagyon erős, az én meccseimben mindig benne van a KO. (Nevet.) Meg is lepődtem, hogy milyen jól bírja a verést, pedig nagyon erősen ütöttem fejre és testre is. Az első menet döntetlen lett, de a másodikat és a harmadikat már tisztán megnyertem. Az utolsó tíz másodpercben, amikor már csak azt hallottam a Zolitól, hogy „Lábmunka, lábmunka!”, tudtam, hogy enyém a meccs. Örültem is neki, hogy csak védekeznem kellett, mert a második menetben elütöttem a kezem – azóta is fáj. Mint később kiderült, hónapok óta akkut gyulladásban vannak az ízületeim, de a mérkőzésig tünetmentes voltam, így az orvosok sem vették észre.

Nem fordult meg a fejedben, hogy feladd?

Egy pillanatig sem. Gondoltam, ha nem bírom tovább, legfeljebb majd bal kézzel ütök. De mindenképpen győzni akartam. Fantasztikus érzés címeres mezben, az egész országért verekedni, ráadásul Zoli is nagyon bízott bennem; éreztem, hogy velem van a csapat és a szurkolók is. Meccs közben végig az járt a fejemben, hogy győzni fogok, meg tudom csinálni, és nagyon szeretném, ha büszkék lehetnének rám az edzőim, a csapattársaim és a családom. Ez hajtott. A második menet végén Zoli azt mondta, hogy életem legjobb bunyóját adom – ez nagyon megragadt bennem, életem végéig el fog kísérni ez a dicséret.

A sérülésed volt az oka annak, hogy nem mentél tovább az aranyért?

Igen. Eleinte meg sem fordult a fejemben, hogy ne menjek tovább, gondoltam, a jég és a fájdalomcsillapító majd rendbe hozza a kezem. Aztán csütörtök este Zoli felhívott és azt mondta, rám bízza, hogy vállalom-e a meccset, de ő nem fog beállni a sarkomba, mert tudja, hogy komolyan megsérültem, és nem akarja, hogy kockára tegyem az egészségemet. Katona Attila, a válogatott edzője is egyetértett vele, ahogy Rákóczi Reni is (Rákóczi Renáta, világkupa második helyezett kick-boxos, a szerk.), aki a felképszülés és a vb alatt is rengeteget segített nekem, így végül úgy döntöttem, nem állok ki a szerb lány ellen. Jövőre is lesznek fontos versenyek, jobb, ha pihenek és gyógyulok.

Több komoly sérülésed is volt már. Mi az, ami ennek ellenére is tovább hajt?

Egy sportoló nem tudja elfogadni, ha azt mondják neki, „hagyd abba”, mert benne van a vérében a sport, a versengés. Szerintem nincs olyan sérülés, ami után egy komoly sportember önként feladná a karrierjét – legfeljebb akkor, ha végleg tolókocsiba kényszerül. És ez nem csak a sportra, a sportolókra vonatkozik. Ha valaki igazán szereti, amit csinál, mindenképpen megtalálja majd a módját, hogy folytathassa. Mindegy, hogy sebész, zenész vagy kerékpáros, nem adhatja fel a hivatását, mert az az élete. Nekem hatalmas ajándék a sport, azt szoktam mondani, hogy az élet ezzel kárpótol a gyerekkoromért.

Állami gondozásban, nevelőszülőknél nőttél fel. Milyen volt a gyerekkorod?

Miután megszülettem, a vérszerinti anyám ott hagyott a kórházban. Pár hónaposan nevelőszülőkhöz kerültem, egy marcali családnál helyeztek el. Nagyon kicsi voltam, ezért ebből az időből szinte semmire sem emlékszem, csak annyit tudok, amit később, már felnőtt fejjel, ki tudtam nyomozni. Nem tudom, jól bántak-e velem vagy rosszul, ahogy azt sem, miért kellett eljönnöm tőlük, de három vagy négyévesen már egy másik családnál laktam. Nekik két édesgyerekük is volt: egy nagyobb fiú és egy kisebb lány. Abból az időszakból már sok mindenre emlékszem, de sajnos, szinte kizárólag csak rossz dolgokra. Pedig a mostohatestvéreimet nagyon szerettem, a fiúval egyfolytában együtt bandáztunk, a lányt pedig nagyon szépnek láttam, olyan kis csajos volt, szerettem volna rá hasonlítani. Sajnos, a szülők nem tudtak elfogadni. Sokat vertek; nagyon bennem maradt, hogy egyszer napokig ott volt a szíj nyoma a nyakamon, az egyik szomszéd vitt el „sétálni”, hogy kimenekítsen a verésből. Minden kis apróságért büntetés járt. Egyszer például összekoszoltam a melegítőmet, és másnap abban kellett oviba mennem – de az is előfordult, hogy már nagyobb koromban egy osztálytársam előtt vertek meg. Ezek mind nagyon fájdalmas és megalázó emlékek.

Ezek az élmények nyilván hatással vannak egy gyerekre. Verekedős kislány voltál?

Egyáltalán nem. Később ugyan azt mondták, azért kellett eljönnöm tőlük, mert „rossz gyerek” voltam, de szerintem ez csak kifogás volt. Egy kisgyerekkel foglalkozni kell, nevelni, játszani vele – én ezt soha nem kaptam meg náluk, nem csoda, hogy magányos, befelé forduló kislány voltam. Az apuka nem szeretett. Amikor pár éve elmentem hozzájuk Marcaliba, hogy meglátogassam őket, szóba se állt velem; csak bement egy másik szobába és magára zárta az ajtót. Nem vártam, hogy a nyakamba boruljon, de ez azért rosszul esett.

Ezután egy újabb nevelőcsaládhoz kerültél?

Igen, Csoszóékhoz. A gyámom kereste meg őket, ő intézte el, hogy befogadjanak. Akkor már kilenc éves voltam, egy ekkora gyereket már nagyon nehéz családnál elhelyezni, így ha nemet mondtak volna, szinte biztos, hogy intézetbe kerülök. De bevállaltak – annak ellenére is, hogy miután a saját lányaik kirepültek, három másik állami gondozott gyereket is magukhoz vettek. Az általános iskola második osztálya utáni nyarat már náluk töltöttem, és onnantól egészen tizennyolc éves koromig náluk laktam. Amikor hozzájuk kerültem, szinte semmit sem tudtam az életről, még azt sem, hogy állami gondozott vagyok. De ők helyretettek. Úgy neveltek, mintha a sajátjuk lennék; nekik köszönhetem azt is, hogy továbbtanultam, ahogy részben a karriemet is, hiszen amikor látták, milyen jól megy a sport, folyamatosan bátorítottak, hogy csináljam.

Tizennyolc évesen felköltöztél Pestre.

Igen. Marcaliban csak egy gimnázium van, ráadásul én a Testnevelési Főiskolán (ma Testnevelési Egyetem, a szerk.) szerettem volna tovább tanulni, ezért nem is volt más választásom, mint hogy érettségi után Pestre költözzek. A TF-re sajnos nem vettek fel – akkor is egy komoly sérüléssel bajlódtam –, ezért elvégeztem egy OKJ-s tanfolyamot, aztán beiratkoztam a tanítóképző testneveléstanár szakára. Nagy kultúrsokk volt a költözés, korábban egyáltalán nem jártam ekkora városban, eleinte még a tájékozódás és közlekedés is gondot okozott. Szerencsére, Gabi, a testvérem (Csoszó Gabriella fotóművész, Melinda nevelőszüleinek nagyobbik lánya, a szerk.) már itt lakott, és nagyon sok mindenben segített nekem. Megpályáztam egy állami gondozottaknak fenntartott lakást, amit meg is kaptam, ebben is mellém állt a szerencse. A főiskola alatt végig dolgoztam, szociális ösztöndíjat is kaptam, és Csoszóék is tettek félre nekem pénzt, hogy ha majd a saját lábamra állok, ne kelljen fillér nélkül elindítanom az életemet. Egyszóval megvoltam. Mára nagyon megszerettem Pestet, már eltévedni is csak ritkán szoktam. (Nevet.)

Évekig családról-családra vándoroltál. Nem okozott benned maradandó traumákat ez az élmény?

Sokat sérültem, de azt hiszem, mostanra nagyjából sikerült feldolgoznom ezeket a traumákat. Persze, azért van még bennem némi bizalmatlanság, ha valaki igazán közel kerül hozzám, előfordul, hogy nagyon megijedek attól, mi lesz, ha elhagy. Ez nyilván a gyerekkoromból maradt meg bennem: tutujgattak egy ideig, de aztán mégis túladtak rajtam. Kisgyerekként úgy éreztem, hiába vagyok „aranyos” meg „szép”, mégsem kellek igazán senkinek – ezért alapvetően ma is távolságtartó vagyok az emberekkel. De azért elmondhatom, hogy nagyon sokat változtam. Azt hiszem, sikerült rendbe raknom az életemet.

Az állami gondozott gyerekek egy idő után általában nekiállnak, hogy felkutassák a vérszerinti szüleiket. Te találkoztál valamelyikükkel?

Igen. Pár évvel ezelőtt vettem egy nagy levegőt, és megkerestem a vérszerinti anyámat. Azért mentem el hozzá, hogy az életben egyszer lássam az arcát. Tudom mit akarsz kérdezni: nem haragszom rá azért, mert elhagyott – sőt, inkább hálás vagyok neki, mert így sokkal jobban jártam, mint ha ő nevelt volna fel.

Hogy fogadott?

Örült nekem. Azt mondta, azonnal felismert, igaz, nem volt nehéz dolga, mert abban a faluban, ahol él, nem sok idegen mászkál. Azt mondta szeretné, ha máskor is meglátogatnám, de nem megyek hozzá többet, nekem ennyi elég volt. Nagyon máshogy él, mint én, nem találnánk meg a közös hangot. Nekem már megvan a saját életem, és annak semmi, de semmi köze nincs hozzá.

Édespáddal is találkoztál?

Őt nem találtam meg. Volt egy férfi – állítólag meghalt, talán ’99-ben – akiről anyám azt mondta, hogy ő a vérszerinti apám, de nem vett a nevére. Annyi biztos hogy az anyakönyvi kivonatomban nem az ő neve szerepel; amikor megszülettem, beírtak egy kitalált nevet, mert anyám nem mondta meg a kórházban, kitől vagyok. Pedig rá is kíváncsi lettem volna. Azt tudom, hogy vannak édestestvéreim, többükkel találkoztam is az évek során, de hogy hányan, hogy hol és merre vannak, azt nem tudom. Nem is biztos, hogy számít, a valódi családom úgyis a Csoszóék.