Bár Alfonzó (Markos József, előtte Markstein József) nem a direkt politizáló vonalat vitte a hazai humorista életben, rengeteget tett azért, hogy a dolgozó kisember jóízűt nevethessen. Paródiáit olyan művészi alapossággal és gonddal dolgozta ki, hogy ma is kiválóan szórakozhatunk rajtuk, mert arra volt képes, amire nagyon kevesen:
megragadni a karakterben az „örök emberi” tulajdonságot, amit a humor segítségével tett még hangsúlyosabbá.
Felejthetetlen barokk vonósnégyese, ahol fiával, Markos Györggyel együtt hozták közelebb a nagyérdeműhöz a klasszikusokat, világszínháza, amely a görög tragédiák mellett egy olasz neorealista színművön és a csehovi életérzésen nevethettük könnyesre magunkat (ki is felejthetné el Ványadt bácsit?), de épp oly emlékezetesek maradnak – a teljessége igénye nélkül – a biliárd, a sakk vagy a filmfesztivál általa megformált hősei.
Ahogy a mondás tartja, a humorban nem ismert tréfát, miközben a közönség oldalát fogta a nevetéstől, ő még el sem mosolyodott, igényessége, maximalizmusa híres volt a szakmában, a paródia nagymestereként minden jelenetét hosszú évek megfigyeléseire alapozta, és az utolsó másodpercig kidolgozta. Zseniálisan választott kísérőzenét, sokoldalú mozgáskultúrájának köszönhetően pedig minden egyes taktusra a megfelelő mozdulatot vagy éppen tánclépést, pantomimelemet hozva nevettette meg az embereket. Mint ahogy a biliárdjelenetben is, ahol először azt mutatta meg, hogyan fog hozzá a népszerű sporthoz, akinek még egyáltalán nem volt hozzá eddig szerencséje, majd a nagyképű és lezser világbajnokot karikírozta ki, végül pedig a nyolcvan éves bácsikán mosolyoghattunk, aki a biliárddákót már csak mankóként tudta használni.
Ez a zseniális clown olyan életet élt, mint Rejtő Jenő hősei: pankrátorként („Hortobágy bikája”), cirkuszi művészként, parkett-táncosként (az angol király későbbi feleségét, Wallis Simpsont is táncoltatta egy hónapon át), színészként járta be Európát (öt nyelven beszélt kiválóan), de megfordult Egyiptomban, Izraelben, Szudánban, Libanonban, Szíriában és Törökországban is.
Találkozott és megismerkedett Marcel Marceau pantomimművésszel, Louis Armstronggal és Zizi Jeanmaire-rel, Rajkinnal és Vittorio de Sicával, fellépett még a párizsi Olympia Varietében is, de hazahúzta a szíve.
Csakhogy zsidó származása miatt behívták munkaszolgálatra, ahová neki köszönhetően érkezett meg a deportáló vagon minden egyes utasa épségben (aki nem engedelmeskedett utasításának, hogy minden élelmet tegyenek be a közösbe, azt egyszerűen megverte), és ahol senki sem halt fagyhalált (társaitól minden hajnalban megkövetelte, hogy meztelenül megfürödjenek a hóban). A munkászolgálatról végül megszökött, később a Kertész utcai nyilasházból hozott ki 20 embert (köztük feleségét és barátaikat) német katonai egyenruhába öltözve, hamis paranccsal, kiváló nyelvtudással és halált megvető bátorsággal. Kevesen csinálták volna ezt utána…
Kornis Mihály szerint „Hofi előtt úgy hat, mint Aiszkhülosz Szophoklész előtt”. Mindketten zseniálisak voltak, de míg Hofi egy karaktert hozott kiválóan, és abba sűrített bele mindent, amit közönségével közölni szeretett volna, Alfonzó (aki művésznevét a spanyol király után választotta) sokoldalúan formált meg számos karaktert, és mindegyiket saját szája íze szerint gazdagította, ezáltal tette feledhetetlenné.
Számtalan érdekesség terjedt el róla: hogy csak minden szökőévben van születésnapja, mert február 29-én született, hogy azért rakták ki az iskolából, mert megverte az egyik tanárát, hogy Izraelben egy bomba robbant fel alatta. Úgy hírlett, azért bocsátották el az egyik mulatóból, mert egy vendég meggyújtotta Alfonzó jelmezét,
és ennek egyenes következménye lett egy kiadós verés,
hogy kidobott egy szadista tisztet a negyedik emeletről, és úgy olvasott az újságból hangosan folyamatosan, hogy a premier után megjelenő lapokból idézte a nem létező ledorongoló kritikát a pályatársakról, akik persze bedőltek neki.
A gyerekek körében is óriási népszerűségre tett szert a négyrészes Keménykalap és krumpliorr megátkozott fagylaltosaként („Itt van, megjött Bagaméri, aki a fagylaltját maga méri!”). Sokoldalúságára mi sem jellemzőbb, mint hogy itt aztán hasznát vehette artistaként szerzett cirkuszi tapasztalatainak: állatidomár (bolhával!), bohóc, zsonglőr, botcsinálta bűvész – mindez egy személyben…
Népszerűségére és tehetségére jellemző, hogy reklámfilmeket is forgattak vele, és bár a témákra már csak kevesen, a szlogenekre még mindig sokan emlékszünk: „Megvette már az e hetit?”, „Nekem teljesen mindegy!”, „Idefigyeljenek emberek!”, „Ne nekem köszönje!”, „Van egy felesleges százasa?”).
Nyugdíjba vonulásáig a Vidám Színpad tagja volt, Kossuth-díjas, Érdemes és Kiváló Művész. Az egész ország gyászolta, amikor infarktusban elhunyt. És hogy milyen ember volt családapaként? Fia, Markos György, a szintén kiváló humorista így nyilatkozott róla:
„Gyönyörű gyerekkort kaptam tőle, nagyon jó légkörben nevelkedtem. Ha volt is veszekedés otthon, az a nagy szíve miatt volt. Apunak borzasztó nagy szíve van. Ha ránézel a cipőjére, hogy jaj, de szép, már veszi is le, és neked adja. Olyanfajta humanizmussal találtam szembe magam otthon, hogy nem volt értelme a gyermeki ellenkezésnek.” (Hámor Vilmos: Szerinted? 2007)
Aki egyszer is látta Alfonzó valamelyik felvételét, keresi a többit, és megnézi újra meg újra. Mert feledhetetlen, megismételhetetlen csoda.
