Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Magyarország kúl

„Nem tudnék ötösre leérettségizni Varró Daniból” – Varró Dániellel beszélgettünk

Bögre azúr, Túl a Maszat-hegyen, Akinek a lába hatos, Szívdesszert és még sorolhatnánk. Varró Dániel az ország egyik legismertebb fiatal költője, aki egyedi és izgalmas, néha komoly indulatokat is keltő verseivel hívta fel magára a figyelmet az elmúlt években. Legújabb kötete, az Aki szépen butáskodik kapcsán beszélgettünk vele irodalomról, gyereknevelésről, közéletről szerelemről és hasonló véresen komoly csacskaságokról. Nagyinterjú.

Nemrég jelent meg legújabb, Aki szépen butáskodik című köteted. Milyen írások szerepelnek ebben a könyvben?
 
Az Nők Lapjában volt egy sorozatom: afféle „papanapló”, amit hét évvel ezelőtt kezdtem írni, amikor Misi, a legnagyobb kisfiam egyéves volt. Megkérdezték, volna-e kedvem papírra vetni a vele kapcsolatos élményeimet, én meg úgy voltam vele, miért ne; magamtól úgysem jegyezném le, mit csinál, mit mond, hogyan lakja be a világot, pedig ezek elképesztően érdekes dolgok. Egyszóval jó ösztönzés, külső kényszer volt ez a felkérés: az, hogy kéthetente le kellett adnom egy anyagot. Ráadásul én második gyerek vagyok, van egy két évvel idősebb nővérem, akivel kapcsolatban minden apróságot – mikor hány kiló volt, mit csinált, milyen aranyköpései voltak – lejegyeztek a szüleim egy babanaplóba. Ennek a végén volt fél oldal, az voltam én, második gyerekként már nem voltam érdekes – és ezt kicsit mindig fájlaltam.

Szomorúvá tett, hogy nincsenek emlékeim életem első két-három évéből, úgy éreztem, mintha elvették volna tőlem a kisgyerekkorom egy részét, és irigyeltem a tesómat, hogy neki minden mozdulatát dokumentálták.

Pedig ez egy nagyon izgalmas időszak az ember életében; azt gondoltam, érdemes megörökíteni, hogy milyen az, amikor a gyerekeim rácsodálkoznak a világra, hogy milyen az eszük járása, milyen gondolataik, világmagyarázataik vannak, hogyan használják a nyelvet, ilyesmi. Próbáltam nagyon pontosan leírni mindent, mert néha egészen költői mondatok szaladnak ki belőlük, és ha elvéted a szórendet, már nem tudod igazán híven visszaadni azt, amit mondtak. Nem bántam meg, hogy elvállaltam ezt a feladatot; az olvasók és az írótársaim is azt mondták, hogy ezek érdekes és szép írások, úgyhogy most, amikor abbahagytam a sorozatot, úgy gondoltam, érdemes lenne kötetbe rendezni ezt az anyagot.

Fotók: Neményi Márton

Ezek az írások kizárólag a gyerekeiddel foglalkoznak, vagy a saját benyomásaidat, érzéseidet is megosztod az olvasókkal?
 
A saját benyomásaimról is írtam, de nem akartam gyereknevelési témákkal és hasonlókkal foglalkozni, inkább az érdekelt, hogy a fiaim – akik most már hárman vannak – hogyan értelmezik az őket körülvevő dolgokat, milyen szavakat, kifejezéseket használnak, milyen a látásmódjuk. Ez a „gyerek perspektíva” érdekelt, meg hogy miként bontakozik a karakterük, a személyiségük.
 
Honnan a cím?
 
A középső fiamtól, Jancsitól jön, aki egyszer gyurmapalacsinta-sütés közben azt mondta, „Aki szépen butáskodik, az kap palacsintát!”. Ez nekem nagyon tetszett: jól leírja, hogyan éli három kisfiú, három kis eleven ördögfióka az életét – nyilván sokat rosszalkodnak, „butáskodnak”, de szerintem nagyon egyedien és „szépen” butáskodnak. Van valami felnőtt fejjel talán már nehezen érthető ártatlanság és bölcsesség abban, ahogy a világhoz viszonyulnak, csupa érdekes dolgot lehet ellesni és eltanulni tőlük. Például azt, hogy hogyan kezelik a kudarcot:

amikor járni tanulnak, például hatalmas drámaként élik meg, ha orra esnek, de aztán mindig talpra állnak, és mennek tovább.

De az is bámulatos, hogy mennyire tudják, mit akarnak, hogy milyen határozottan tudnak igent vagy nemet mondani valamire. Mikor hisztiznek valami lehetetlen dolgon, ami felnőtt ésszel megoldhatatlannak tűnik, akkor is pontosan tudják, hogy igazából csak egy kis ölelgetésre, szeretgetésre vágynak, és ezt ki bírják mondani a legnagyobb rapli kellős közepén is. Ez is olyasmi, amit érdemes volna eltanulni tőlük.
 
Hogy éled meg az apaságot? Tudatosan készültél a szülőszerepre?
 
Eleinte nagyon aggódtam, hogy jó apuka leszek-e. Sokan mondták, mennyi gonddal, vesződséggel jár a gyerekvállalás; hogy addig aludjuk ki magunkat, amíg meg nem születik az első gyerekünk. Amúgy is aggódós típus vagyok, úgyhogy Misi érkezése előtt nagyon féltem, hogy mi lesz. Mit mondjak, alaposan meglepődtem, amikor megszületett – épp úgy, mint karácsonykor, amikor a nagy rohangálás, készülődés, ajándékvásárlás után az ember meglepődik, hogy „Nahát, én is kaptam ajándékot!”. Teljesen váratlanul és felkészületlenül ért az az öröm, amit akkor éreztem, amikor először a kezembe foghattam a fiamat, és utána évekig ebben a csak a szerelemhez hasonlítható boldogságban éltem. Nem véletlen, hogy az írásaimban is azt szeretném kidomborítani, hogy a gondok és a nehéz helyzetek ellenére mennyi örömöt, inspirációt ad a mindennapokban egy gyerek.

Igaz, én szerencsés vagyok, tudatos, határozott anyuka, aki tud szigorú is lenni, ha kell. Így enyém lehet az engedékenyebb apuka szerep, ami sokkal hálásabb.

Ő a rossz zsaru, én pedig a jó. Talán ezért is annyira apásak a fiaim, mindig ott ugrálnak a fejemen, ha otthon vagyok. Persze, előfordul, az is, hogy ez megnehezíti az életem, azt például nehéz megértetni velük, hogy időnként dolgoznom is kell ahelyett, hogy velük játszanék. De nagyon jó, hogy sokat lehetünk együtt, és tényleg nagyon sok inspirációt adnak a munkámhoz.
 
Az első verses mesédet, a Túl a Maszat-hegyent, még Misi megszületése előtt írtad. Változtatott a nézőpontodon, témaválasztásodon, stílusodon az, hogy apa lettél?
 
Azt hiszem, igen. Sokan már akkor azt mondták, hogy gyerekesen írok, amikor megjelent az első, kimondottan felnőtteknek szánt kötetem, a Bögre azúr. És valószínűleg igazuk is volt. Akkor huszonegy éves voltam, most negyven, de a mai napig egy kicsit gyerekes, infantilis ember vagyok; talán ez változott valamit, amióta megszülettek a fiaim, de még így „felelőségteljes családapaként” is megvan bennem ez a fajta naiv életszemlélet. De a Maszat-hegyet még elsősorban a saját szórakoztatásomra írtam, ezért volt tele különféle költői játékokkal, utalásokkal. Az elmúlt években viszont célzottan a gyerekeimnek írtam verseket, mondókákat, és igyekeztem olyan témákról olyan szavakkal írni, amikről tudtam, hogy szórakoztatja, megnevetteti őket. Például azért írtam olyan mondókákat, amikben csupa „ő” meg „ű” van, és csak úgy lehet elszavalni őket, hogy közben folyamatosan csücsörít az ember, mert megfigyeltem, hogy ettől a fura szájtartástól annyira meglepődnek, hogy abbahagyják a sírást. Persze, most, hogy már nagyobbacskák, és több mindent megértenek, újra kicsit kacifántosabb verses meséket írok – igaz, időközben arra is rájöttem, hogy a kisgyerekek is sokkal több mindent értenek és be tudnak fogadni, mint gondolnánk. Nem kell félni a költőibb megfogalmazásoktól, az abszurd humortól, még az idegen szavaktól sem, legfeljebb halandzsaként fogják fel, vagy megkérdezik a szüleiket arról, hogy mit jelent.

Nem kell leegyszerűsíteni, lebutítani a dolgokat, mert a gyerekek bámulatosan fogékonyak mindenre.

A munkádban is felhasználod azokat a szófordulatokat, nyelvi leleményeket, amiket tőlük lesel el?
 
Konkrétan nem, inkább csak az eszük járását meg a jellemvonásaikat. Most például épp egy skandináv ihletésű verses mesefüzért írok A szomjas troll címmel, aminek a főszereplőit a kisfiaimról mintáztam. A kis hablegényt például a legkisebbről, Béniről, aki mindent szeretne a nagytestvérei után csinálni, de még nem tud énekelni, úgyhogy hableány nővérei nem viszik magukkal, mikor hajósokat mennek csalni a halálba. A mindenki hasába lukat beszélő, kíváncsi óratörpe figuráját meg a középső kisfiam, Jancsi ihlette.
 
Mondtad, hogy egy kicsit te magad is kicsit gyereklelkű vagy. Ez könnyebbé vagy inkább nehezebbé teszi az életedet?
 
Valószínűleg inkább nehezebbé, sokszor úgy érzem, felnőttesebben kéne viselkednem.

Az igazat megvallva, nem nagyon érdekelnek az olyan komoly témák, mint a közélet vagy a politika – és emiatt gyakran lelkifurdalásom is van. De nem tudok mit csinálni, én már csak ilyen mesésen, gyerekszemmel nézem az életet.

Még az a szerencse, hogy ez a költészetben egy működőképes, vállalható irány. Nyilván akkor lesz hiteles, amit csinálok, ha azt írom, ami belülről, belőlem jön – ahelyett, amit a többi ember általában „illendő” vagy „kellően komoly” költői attitűdnek tart.
 
Talán nemcsak vállalható, hanem hasznos is. Nyilván könnyebb úgy új, saját világokat teremteni, hogy megvan még benned a gyerek.
 
Nem tudom. Én éppen azt szeretem a költészetben, hogy annyira sokféle: nincs „helyes út”, senki sem tudja megmondani, hogy kell „jól írni”. Én azt szeretem, ha egy művön átüt a szerző személyisége, a világszemlélete – nagyon unalmas lenne, ha mindenki ugyanúgy látná, értelmezné és írná le a valóságot. Az enyém is csak egy a lehetséges irodalmi szemléletmódok, hangok közül; nekem olyan a világ, amilyennek a verseimben mutatom, és csak bízhatok abban, hogy ez másoknak is tetszik.
 
Már az első kötetednek jó visszhangja volt, de a Túl a Maszat-hegyen hozta meg az igazi sikert, ismertséget és elismertséget a számodra. Meglepett, hogy ez ennyire bejött az embereknek a könyved?
 
Nagyon. Nem tudom, ez marad-e a „főművem” – de az biztos, hogy ez tett országosan ismert költővé. Meglepett a sikere, főleg azért, mert eleinte nem tudtam, hogy gyerek- vagy felnőttkönyvként működik-e jobban. Ezt még a kiadó tapasztalt szerkesztői sem tudták eldönteni, az utolsó pillanatig vacilláltak, hogy gyerekrajzokkal illusztrálják-e a kötetet, vagy inkább amolyan felnőtt „álmesekönyvként” tálalják. Nem is nagyon bíztak a sikerében, emlékszem, az első nyomás olyan gyorsan elfogyott karácsony előtt, hogy az utolsó pár napban már nem lehetett kapni a könyvesboltokban. Pedig akkor még egyáltalán nem értettem a meseíráshoz, Teslár Ákos prózaíró barátom segített összerakni a cselekményt.
 
Nem félsz, hogy egy életre beraknak a „gyerekszerző” feliratú skatulyába?

Nem igazán. A gyerekeknek szóló könyvek mellett több felnőtteknek szánt verseskötetet is írtam: ott volt a Bögre azúr, a Szívdesszert, vagy most legutóbb a Mi lett hova?. Amikor először hívtak, hogy menjek óvodákba, iskolákba felolvasni, gondban is voltam, mert nem vagyok az a tipikus mesemondó bácsi, és nem nagyon tudtam megtalálni a közös hangot a gyerekekkel. Persze, aztán rengeteget segített, hogy megszülettek a fiaim, ma már sokkal jobban tudom, mivel lehet a gyerekek érdeklődését felkelteni és fenntartani. De ettől függetlenül nem tartom magam kizárólagosan gyerekszerzőnek. Egyszer feltettem a facebookon egy kérdést, hogy milyen könyvet írjak legközelebb, és magam is meglepődtem rajta, hogy a legtöbben felnőtt verseskötetet vártak tőlem.
 
Hány kimondottan gyerekeknek szánt könyved jelent meg eddig?
 
A Maszat-hegyen kívül négy, az Akinek a lába hatos, az Akinek a foga kijött, az Akinek a kedve dacos és a Nem, nem, hanem. Ezek egészen kicsi, két-hároméves gyerekeknek szólnak; most egy öt-hatéveseknek szóló képeskönyvön dolgozom, ami három ördögfiókáról szól. Az lesz a címe, hogy Csütörtök, a kisördög, ősszel előbb diafilm készül belőle, jövő tavasszal pedig könyv formájában is megjelenik. Agócs Írisz illusztrálja, épp most küldte át az első skicceket, iszonyúan cukik.

Azt remélem, hogy Jancsi fiamnak is tetszeni fog – ő a középső, ezt most neki írom.

És ahogy már mondtam, ősszel jelenik meg A szomjas troll, aminek a története a skandináv mítoszokra épül.

Nemrég egy cég felkérésére informatikai témájú gyerekverseket írtál, mint a programozás vagy a szoftverfejlesztés. Miért érdekelt ez a téma?
 
Igen, tizenkét informatikai szakterületet kellett versben bemutatnom, olyanokat, mint az UX designer, a field tester vagy a big data scientist. Természetesen egyáltalán nem értek ezekhez a dolgokhoz; ugyanakkor, mint mindenki, én is számítógépet és szövegszerkesztőt használok, játszottam számítógépes játékokkal, és buzgón nyomkodom a telefonomat – elvégre városi költő vagyok, akit sokkal meghittebb viszony fűz a mobilpittyenéshez, mint a madárcsicsergéshez. Úgyhogy nem állt tőlem távol, és szép kihívásnak tűnt ezekről a szakmákról verset írni. Már csak azért is, mert a magyar lírában és a népköltészetben is nagy hagyománya van a mesterségdicsérő versikéknek: „Kertész leszek, fát nevelek”,  „Megismerni a kanászt”, „Jól van dolga a mostani huszárnak” és a többi. Csak nálam a kertészből machine learning szakértő, a huszárból meg etikus hacker lett.

Pedig a kortárs magyar irodalomban egy-két ritka kivételtől eltekintve nem igazán jellemző, hogy a szerzők bátran és biztos kézzel nyúljanak az ilyen modern témákhoz.
 
Szerintem ez nem igaz: ott van Erdős Virág, Lackfi János, Kiss Judit Ágnes vagy Szabó T. Anna, akik rendszeresen írnak ilyesmiről, és a mostanában egyre divatosabbá váló slam poetryben is aktuális témákkal foglalkoznak a szerzők. A nagy klasszikusokról nem is beszélve: mint Kosztolányi, aki előszeretettel írt a telefonról, Petőfi, aki a vasútról, Tóth Árpád, aki az űrutazásról vagy Babits, aki a „mozgófényképről”, vagyis a moziról verselt. Talán azért tűnik úgy, hogy a költők nem foglalkoznak technikai újdonságokkal, felfedezésekkel, mert az iskolában általában a régi költők verseit tanítják. Pedig szerintem teljesen természetes, hogy ezek a nóvumok a költészetben is megjelennek.


 
Úgy érzed, hogy a tananyagban nem foglalkoznak eleget a kortársakkal?
 
Igen valószínűleg részben ez az oka annak is, hogy kevesen olvasnak kortárs irodalmat. Igaz, a Facebooknak köszönhetően mára ez megváltozott egy kicsit, mostanában sokkal egyszerűbb elérni az olvasókat, mint korábban. A kortárs szerzők bizonyos szempontból nagyon szerencsés helyzetben vannak, mindig megdöbbenek, hányan olvasnak el, osztanak meg vagy írnak kommentárt egy-egy vershez. Úgy látom, az emberek többsége kellemesen meglepődik, ha a tévében, a közösségi médiában vagy egy felolvasóestre betévedve észreveszi, hogy ma is vannak olyan emberek, akik verseket írnak. Ráadásul többnyire olyan verseket, amikben van némi humor, gondolat, játékosság, amik olyan témákat dolgoznak fel, amelyeket mindenki ért, olyan nyelven, amit mindenki beszél.
 
Sokat kritizáltak téged amiatt, hogy lerángatod a Parnasszusról a „Nagy Magyar Lírát”?
 
Igen, többek között emiatt is. Az emberek nagyon szeretnek háborogni, és sokan vannak, akik azt hiszik, hogy az alapján, amit az iskolában tanultak, meg tudják ítélni, mi az, ami költészet és mi az, ami nem. Szerintem ma is bevett gondolat, hogy az irodalomnak „erkölcsnemesítő” feladata van; fontos, hogy a meséknek morális tanulsága legyen.

Szerintem korlátolt dolog azt hinni, hogy ma is csak arról és úgy szólhat az irodalom, amiről és ahogy kétszáz évvel ezelőtt.
A Hat jó játék kisbabáknak című versedért különösen sokat támadtak.
 
Igen. Van benne egy sor, ami – már elnézést – sokaknál kicsapta a biztosítékot: „Jó játék a konnektor, beledugom, hol egy toll?” Voltak, akik szerint ezzel arra bíztattam a kicsiket, hogy nyúljanak bele a konnektorba – pedig a hároméves kisifiam is azonnal észrevette, hogy ez a költemény nem életvezetési tanácsokat akar adni, hanem azt próbálja meg érzékeltetni, hogyan nézi a világot egy kíváncsi kisbaba. Érdekes módon, csak akkor kezdtek el kritizálni miatta, amikor belekerült a tananyagba, ahogy az is, hogy mindkét politikai oldal képviselői nekem jöttek: a „balosok” azt mondták, fideszbérenc vagyok, mert betették a versemet a tankönyvbe, a „jobbosok” meg azért, mert egy hülye liberális, aki még azt is megengedi a gyerekének, hogy belenyúljon a konnektorba. Mindenki a saját ellenségképét vetítette rám, ami sajnos, természetesnek tűnik ebben az országban. Ahogy a gimnáziumi igazgatóm mondta, van egy „bunkósági állandó”, X számú ember közül Y számú ember borítékolhatóan sületlenségeket beszél.
 
Szeretsz játszani a műfajokkal. Van kedvenc versformád, vagy olyan, amit kimondottan utálsz?
 
Ez mindig változik. Nagyon szeretem a határműfajokat és azokat a formákat, amikről az iskolában azt tanították, hogy „nem elég szépirodalmiak”. Emlékszem, a tanáraim azt mondták, hogy a reklámvers például nem is vers – ezzel én soha nem tudtam egyetérteni, mert sokszor sokkal jobban tetszik egy frappáns, divatos, jól megírt rigmus, mint egy unalmas óda vagy eposz. Szerintem nem a műfaj számít, hanem a minőség. De persze, nem mindenki ért egyet velem, a Szívdesszertcímű kötetemben megjelent SMS-versek miatt is sokan kritizáltak. Pedig, évszázadokkal ezelőtt is írtak a költők verses levelet, episztolát, epigrammát vagy haikut – és szerintem érdekes kihívás százhatvan karakterben megfogalmazni egy témát. Főleg nekem, aki versforma-mániás vagyok, és nagyon szeretek olyan műfajokban írni, amiket addig még nem próbáltam ki.
 
Szereted az irodalmi utalásokat és a paródiát is. Szerzőként folyamatosan próbálod tágítani a saját játéktered?
 
Igen, ez abszolút így van. Szeretem a sokféleséget, jól esik, ha belakhatom a költészet különböző kis bugyrait, különféle költői hangokat próbálhatok ki a stílusjátéktól a paródiáig.

Próbáltam mindent megírni, amit egy középkorú magyar költőnek illik megírnia: van létösszegző versem, hitvesi versem, gyerekversem, satöbbi.

Nem az a fajta költő vagyok, aki keres magának egy karakteres stílust, és onnantól kezdve mindig ugyanazon a hangon ír. Szeretem feszegetni a határaimat, de szerencsére azért azt mondják, hogy felismerhetők a verseim.

 Igen, annak ellenére, hogy szeretsz kísérletezni, egyáltalán nem tűnik mozaikszerűnek vagy töredékesnek a költészeted. Hogy viselted, hogy iskolai tananyag lett belőled?
 
Viszonylag régóta vagyok választható érettségi tétel, olyan is előfordul, hogy a diákok megkérnek, segítsek nekik kidolgozni saját magamat.

Közben arra is rájöttem, hogy nem tudnék ötösre leérettségizni Varró Daniból.

Több kidolgozott tételt is elolvastam, és mindig nagyon meglepődtem, hogy a tanárok vagy a diákok szerint „mire gondoltam, mint költő”, amikor ezt vagy azt a sort leírtam. A Maszat-hegy Szösznénéjéről például megtudtam, hogy a rendszerváltás után elszegényedő kisnyugdíjasokat jelképezi – jó tudni, igaz, eszembe se jutott ilyesmi, amikor kitaláltam ezt a karaktert. Volt egy kevésbé vicces esetem is: egy érettségire készülő srác szó szerint megfenyegetett, hogy kiherél, ha engem húz, és megbukik belőlem. 

Mit mondjak, volt egy-két álmatlan éjszakám miatta. Nem biztos, hogy jó dolog, ha az emberből még életében érettségi tétel lesz, egy száz éve halott szerzőnek biztosan nagyobb biztonságban vannak a golyói.

De ettől eltekintve nagyon örülök, hogy ma már kortárs írókból, költőkből, slammerekből is lehet érettségizni. Annál is inkább, mivel ők – mi – talán kicsit közelebb állunk a gyerekekhez, mint a régi nagyok.
 
Bízol abban, hogy a gyerekeknek szóló verseiddel elültetheted a kicsik fejében az irodalom szeretetét?
 
Reménykedem benne – és szerencsére kapok is olyan visszajelzéseket tanároktól és diákoktól, hogy a Maszat-hegyen keresztül például jól be lehet mutatni különféle versformákat, eszközöket: mint a hexameter, az eposzi jelzők, vagy a seregszemle. Talán az ilyen mesés-mókás történetek segítségével könnyebben megértik a gyerekek, hogy mi a szép a költészetben. Nagyon szeretem a verseket, és mindig bosszantott, amikor az iskolában azt láttam, hogy mások nem értik, mi a jó bennük; hogy mitől lehetnek igazán vagányok, menők és viccesek; hogy mi a jó a csengő-bongó rímekben. Pedig versben mindent el lehet mondani, és lenyűgöző, hogy mennyi különböző varázsszerszám – műfaj, forma, lehetőség – van, amit szabadon használhat egy költő. Arról nem is beszélve, hogy a költeményeknek bizony gyakorlati haszna is van: remekül lehet például udvarolni velük, de arra is jók, hogy elaltassunk egy kisbabát. A vers egyáltalán nem az az elvont, idejétmúlt, poros kacat, aminek sok ember gondolja – ellenkezőleg, egy élő, szép és szórakoztató dolog.


 
Tinédzserkorod óta írsz verseket. Emlékszel, mikor vágott kupán a múzsa?
 
Persze. Ötödikes voltam, és reménytelenül szerelmes egy lányba. Egymás után írtam az epekedő, szerelmes verseket, most visszagondolva furcsa, de azt reméltem, hogy egyszer majd olyan híres leszek, mint Petőfi vagy Arany. Ahogy ők, úgy én is elbeszélő költeményekkel kezdtem, Petőfi a János vitézzel, Arany a Toldival lett híres, úgyhogy én is rögtön egy trilógiával kezdtem a karrieremet:

a Nyuszika című, nagyívű költeményem után rögtön megírtam a Nyuszika szerelmét és a Nyuszika estéjét is.
A költészet szeretete családi örökség nálad?
 
Igen. Anyukám magyar-filozófia szakos volt, és sokat olvasott nekünk, Weöres Sándor, NemesNagy Ágnes és Tamkó Sirató Károly verseiből. Nemes Nagy Ágnes gyerekverseit különösen szerettem, talán azért, mert ahogy az enyémek, az övéi is „városi versek” voltak, és így olyan témákról szóltak, amik közel álltak hozzám. Ráadásul óvodás korában a nővérem is verselt: ha úgy tetszik, testvéri féltékenységből is kezdtem írni, mert nagyon irigyeltem, hogy mindenki dicséri, hogy milyen okos, ügyes és tehetséges.
 
Budapestinek mondod magad, mégis kiköltöztél a városból. Miért?
 
Egyrészt azért, mert a három gyerekkel már nem nagyon fértünk el a városi lakásunkban – másrészt meg azért, mert a feleségem vidéki lány, és nem igazán szeretett itt, a nagyvárosban. Találtunk egy szép kertesházat a Pilisben, most ott élünk, és nagyon jól érezzük magunkat; bennem is volt egy elvonulási vágy, vonz a remeteség, az elefántcsonttorony kényelme.
 
Ebben azért van egy kis ellentmondás: azt mondod, híres költő szerettél volna lenni, mégsem érzed magad jól a reflektorfényben.
 
Igen, ezért is olyan fura visszagondolni a gyerekkori vágyaimra. Most, felnőtt fejjel már nem szeretnék ennél híresebb lenni, sőt, sokszor azt érzem, hogy ez a „félhíresség” is kellemetlen. Alkatilag nagyon távol áll tőlem az ilyesmi, érzem, hogy nem tudok megfelelni azoknak az elvárásoknak, amikkel az ismertség jár.

Persze, nagyon hízelgő, hogy sokan ismernek, de én elsősorban azért lettem költő, mert jobban szeretek írni, mint beszélni.

Nem gondoltam bele abba, hogy a versírás azzal is jár, hogy időnként meghívnak ide vagy oda, hogy előadásokat, felolvasásokat kell tartanom, interjúkat kell adnom, beszélgetéseken kell részt vennem – egyáltalán ki kell vennem a részem a közéletből. Hülye helyzet, néha úgy érzem, hogy legszívesebben beülnék egy nagy ruhásszekrénybe, mint kedves költőm, Csokonai, és naphosszat verseket írnék egyedül.

4+1: VARRÓ DÁNIEL GYORSBA

1. Van kedvenc költőd, és ha van, ki az?


Igen. Parti Nagy Lajos.

2. Írtál szerelmes verset, létösszegző verset, SMS-verset, verses mesét stb. Melyik az a műfaj, amelyik még kimaradt? Snapchat-vers?

Egy csomó műfaj kimaradt, például a hazafias tájköltemény, de szívem szerint leginkább egy eposzt költenék ki.

3. Írtál verseket IT-szakmákról. Más szakterületekről nem szeretnél írni? Mondjuk jogászokról, államigazgatási szakemberekről vagy közgazdászokról?


Egyáltalán nem.

4. Vonzódsz a zenés darabokhoz. Mit írnál szívesebben, musicalt vagy operettet?


A musical írás kifejezetten izgat, de egy mai operettet írni is érdekes kihívás volna.

+1. Hányas a lábad?

44-es

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top