Azt hiszem, egy vallomással kell kezdenem: az utóbbi időben eléggé unom a retrót. Nem dobnak fel a nyolcvanas évek szintipopját és a hetvenes évek hard rockját felmelegítő új zenekarok, pedig szeretem a nyolcvanas évek szintipopját és a hetvenes évek hard rockját is, és a Ready Player One-ban is egyre unottabban nyugtáztam a sorra érkező nosztalgikus utalásokat, hiába szólt nekem is egy csomó. Valahogy olyan üresek ezek a próbálkozások. Talán ezért is volt kellemes meglepetés körbejárni a szentendrei Retro Design Center kiállítását, amely a hetvenes-nyolcvanas évek világát idézi fel: itt valahogy nem az volt a benyomásom, hogy olyan kagylóhéjért küldtek le a tengerfenékre, amiben nincs semmi.
Így is lehet retrózni
„Eredetileg a retró szót ki is akartuk hagyni a névből, mert kicsit már elhasználódott” – találjuk alig néhány perccel az érkezésem után közös platformon magunkat Istvánkó Károlyné Beával, a múzeum társalapítójával, pedig a fenti gondolataimat inkább megtartottam magamnak. Az alapító aztán azt is hozzáteszi, hogy a névből a múzeum szó is szándékosan hiányzik, de mivel az utcáról betévedők rendszeresen azzal a kérdéssel nyitottak, hogy ez most itt mi is, a bejárat fölé ezt végül azért kiírták. Talán már ez a kevéssé marketingcentrikus szemlélet is mutatja, hogy mitől más egy kicsit ez a retró, mint az a retró.
Pedig amúgy a Retro Design Centerben sem történik más, mint hogy nagyon erős koncentrációban visszakapjuk mindazt, amit a saját életünkből nagyobbrészt kiselejteztünk: a szentendrei rév közelében álló családi házban bő három éve megnyílt kiállítás felső szintjén egy Keravill üzlet, valamint egy korabeli lakás nappalija, konyhája és kamrája idézi meg a kort, illetve külön szobát érdemeltek ki maguknak a régi játékok, az alagsorban és az udvaron pedig az éra autói és a kapcsolódó tárgyak, emlékek kaptak helyet. Van itt minden a bakelittelefontól és a hanglemezgyűjteménytől a lemezárugyári játékokon, a retró tollakon, a pedálos Moszkvicson és a komplett Gazdálkodj okosan!-sarkon át a Varia bútorokig, a fali óriásposzterig, a szekrény tetején tárolt üveg- és sörösdoboz-gyűjteményig. Még a Hotel Béke egyik november 7-i (tehát november 7-i) étlapja és egy Wartburg motorblokkja is, de most már a kezemre csapok, és abbahagyom a felsorolást.
Fotó: Hernád Géza
Korra, származásra, érdeklődésre való tekintet nélkül
Aki látta, fogta, használta, fogyasztotta mindezt, annak nyilván kicsit hevesebben ver a szíve a tárlók között lépdelve, és talán némi könny is felgyűlik a szemében, aki meg már kimaradt a korszakból, de valaki – jellemzően egy szülő vagy egy fantáziával gazdagabban megáldott tanár – révén eljut a múzeumba, az vérmérsékletétől függően aranyosnak, mulatságosnak vagy érdekesnek látja az egészet. Istvánkó Bea éppen azt szereti a legjobban, ha a generációk együtt érkeznek, és beszélgetésre ösztökéli őket a gyűjtemény, ami általában meg is történik pillanatokon belül.
„Ami itt egy falnyi készülék, azt ma mind tudja egy mobiltelefon
– mondja a Keravill-szobában a tulajdonos. – A szülők a szalagos magnók láttán rögtön mesélni kezdik a gyerekeknek, milyen volt, amikor a rádióból vette fel az ember a zenét, és B. Tóth László belebeszélt a számba.”
Istvánkó Károlyné Bea (Fotó: Hernád Géza)
Persze az örömünnephez nem kellenek generációs találkozók, egy jó hat-hét négyzetméteren bakelitlemez-borítókkal kidekorált felület előtt megállva például azt mondja az alapító: „Múltkor egy dán csapat végigénekelte nekem ezt a falat.” Ahogy ez is jelzi, a Retro Design Centerbe még a Szentendrére látogató külföldiek is eltalálnak, ami eleinte az alapítókat is meglepte. Ők eredetileg azt gondolták, hogy a hazai közönségen kívül ez a gyűjtemény senkit nem fog érdekelni, de előbb arra kellett rájönniük, hogy az uniformizált múlt miatt az összes KGST-országból számíthatnak az érdeklődőkre, aztán az is kiderült, hogy a nyugatiak is megtalálják az emlékeket a kiállított tárgyak között. A magyarázat egyszerű: a már említett Gazdálkodj okosan! például egyfajta keleti Monopoly, a szocialista autóipar emblematikus termékei nyugati licencek alapján készültek, a bakelitlemezek pedig mindenütt ugyanazok voltak, csak hozzánk csempészve vagy jugoszláv nyomásban jutottak el.
„Winnetou-t mindenki megkönnyezi”
– sommázza a dolgot Istvánkó Bea a Pierre Brice-filmek zenéjének borítójára bökve.
Szerelemgyerek
Tárlatvezetést ennek megfelelően a Retro Design Centerben nem nagyon kell tartani, a közönség elintézi magának a dolgot. Ugyanakkor ha igény van rá – ami főleg iskolás csoportok érkezésekor jellemző –, kérhető, és Istvánkó Beával érdemes is elbeszélgetni, mert a korszakkal és a tárgyakkal kapcsolatban egészen komoly háttértudással rendelkezik. A dolgok java persze a múzeum információs tábláin is elolvasható, de ő maga folyamatosan előbbre jár néhány lépéssel, mert annyira foglalkoztatja a korszak, hogy többnyire akkor is erről olvas, amikor a jegypénztárban ülve a látogatókat várja. Nekik a férjével eleve nosztalgikus ez a két évtized, hiszen akkoriban voltak fiatalok, de mint mondja, amúgy is erre az időszakra, a gulyáskommunizmusra, vagy, ha úgy tetszik, a legvidámabb barakk periódusára lehet igazán emlékezni a magyar állampárti időkből. Persze az sem volt épp felhőtlen kor, de felidézni már van mit belőle, és a hiánygazdaság meg a többi jellegzetesség tálalható humorosan is. A cél éppen ez.
Fotó: Hernád Géza
A Retro Design Center egyébként teljes egészében az alapítók lelkes érdeklődéséből is született: Bea férje, Istvánkó Károly autószerelő már a rendszerváltás környékén elkezdte összegyűjteni és felújítani a leselejtezett KGST-autókat, majd a Kiskőrösi Közúti Szakgyűjtemény felkeresése során megszületett a saját múzeum ötlete is – egészen konkrétan Bea mutatott rá egy ajtóra az utolsó teremben azzal, hogy
„Itt kezdődik a mi kiállításunk.”
Ebből aztán időszaki autótárlat lett Szászi András múzeumigazgató közreműködésével Kiskőrösön Retroncsok címmel, majd még egy, közben pedig Bea elkezdte berendezni a kocsik belső tereit korabeli tárgyakkal. Rövidesen az ismerősök is beszálltak, és egyre csak adták a náluk már funkciótlan, Istvánkóéknál viszont új életre kelő darabokat, aztán az is elvált, hogy a szándék ellenére Kiskőrösön nem tud létrejönni az állandó kiállítás, így megszületett a magánmúzeum, és mára ott tartunk, hogy a tulajdonosoknak két konténernyi kiállítatlan holmijuk van, így néhány ritkaságot – például a piros útlevelet és az iskolai takarékfüzetet – leszámítva nem is nagyon fogadnak újabbakat. Igaz, a klasszikus szocreál fém grillsütőt a saját konyhájukból hozták be, mert annyian hiányolták, hogy muszáj volt engedni a népakaratnak.
Velük van az idő
Ha egyébként valaki azt hinné, hogy az udvaron álló autók csak a férfiakat vonzzák, az téved. Odakint a kocsik egy része is tárlóként funkcionál, másokat pedig tematikusan alakítottak át: a Barkasból hippibusz lett, egy Volgát Ferjáncz Attila szervizautója alapján dekoráltak ki, a harmadiknál tankolni lehet, kicsit odébb pedig a lengyelpiacozásnak és a kempingkultúrának is emléket állítottak. Az pedig kimondott családi élmény – megtörtént esetet idézünk –, amikor apát sikerül bekönyörögni a kiállított Trabantba egy fotóra, és a vezetőülésben elhelyezkedve párás tekintettel felsóhajt:
„Gyerekek, és ezzel mi elmentünk a Tátráig!”
Az autók körül az információs táblákon kívül nem mellesleg még kapcsolódó Hócipő-idézetek is olvashatók, hogy könnyebb legyen meglátni a humort a dolgokban, de az egyik falra kikerült egy idővonal is a korszak hazai és nemzetközi eseményeiről, és Istvánkó Beáék gyűjtik a hetvenes-nyolcvanas évek jellemző, mára már feledésbe merült szólásmondásait is.
Fotó: Hernád Géza
Végeredményben épp ez az aprólékos, az érával szemben nem kritikátlan, de szeretetteljes hozzáállás az, amitől a Retro Design Center több tud lenni néhány összekacsintásnál („Emlékszel?”), bezzegezésnél („A mi időnkben még…”) és lesajnáló rácsodálkozásnál („Ti tényleg ezt csináltátok?”). Az ugyanis egy dolog, hogy mindig szembejön még egy apró (vagy épp nagyobb) tárgy, amit már tényleg nem vártunk, az viszont már egy egészen másik színvonal, hogy kapcsolódnak hozzájuk történetek is – nem véletlen, hogy tartottak itt már történelemórát is. Én a magam részéről elég határozottan hiszem, hogy egyszer majd a retróra is ráun a világ, a múlt iránti valódi kíváncsiság és a nosztalgia viszont örök, úgyhogy a Retro Design Center ügyében alighanem Istvánkó Károlynak van igaza, aki felesége szerint azt szokta mondogatni a múzeumukról:
„Az idő nekünk dolgozik.”
Retro Design Center
Szentendre, Rév u. 4.
Nyitvatartás: a hét minden napján 10–17 óráig
A gyűjtő is ember, csak kicsit más – Istvánkó Bea
Mit szólnak ehhez otthon?
Mivel ketten csináljuk a múzeumot a férjemmel, nálunk ez a gyerekeket jelenti, és ők nagyon örülnek, mert látják, hogy megtaláltuk magunkat ebben a világban. Kirepültek már, sikeresek az életükben, úgyhogy most már mi is megengedhetjük magunknak, hogy azt csináljuk, amit szeretünk.
Hányadik helyen áll a gyűjtemény az életetekben?
Most már az elsőn. Sokszor a szabadidőnket is azzal töltjük, hogy elmegyünk bolhapiacozni.
Bogarasnak tartjátok magatokat?
Egyértelmű nem a válasz! Persze külső szemlélőként valószínűleg másképp nyilatkoznék.
Mi volt a legszebb bók, amit a gyűjteményre kaptatok?
„Első randi! Nagyon jó volt!” De az is meghatott, amikor egy termetes, kitetovált férfi könnyes szemmel mondta a nappali szoba láttán, hogy náluk otthon az anyukája pont így tette le az ugyanilyen táskáját az ugyanilyen foteljükbe.
Szoktatok gondolkozni rajta, hogy a gyűjteménybe fektetett pénzből mennyi mindent ki lehetne fizetni?
Nem, mert mi tényleg ezt szeretnénk csinálni. Szerencsére nincs hitelünk, amit fizetni kellene, és nem akarunk Rolls Royce-szal sem járni. Pont ott érzem magunkat jó helyen, ahol vagyunk.
Arra sem gondoltatok még, hogy megszabaduljatok tőle?
Nem, sőt. A lányom kortárs művészettel foglalkozik, otthon van múzeumi körökben, és egy csendes családi beszélgetésnél már elmondta, hogy kicsit nyomasztja a tudat, hogy egyszer biztos neki kell majd intéznie a gyűjtemény sorsát, mert úgy érzi, hogy valamilyen szinten jelentős dolog született, és nem szeretné, ha elveszne.
Van ennek vége, lesz egyszer teljes a gyűjtemény?
Helyhiány miatt nem. A férjemet idézve a hely szelleme is nagyon fontos, ott kell elhelyezni a gyűjteményt, ahol meg is látogatják az emberek, és Szentendre ilyen. Máshol talán több helyünk lenne, de nem lennénk ilyen könnyen elérhetőek. Mindenesetre a férjemnek azért van még egy nagy álma, úgy hívják, hogy Szociland. Kicsit a régi közlekedési parkok mintájára képzeli el, olyan autókat lehetne vezetni benne, mint amiket itt látni, a gyerekek is kipróbálhatnák a pedálos Moszkvicsot és a többi játékot, és persze a múzeumi jelleg is megmaradna.
