Kiráz a hideg ettől a két szótól: kortárs képzőművészet? A festészet neked Munkácsy, a szobor meg akkor jó, ha pont úgy néz ki, ahogy a tárgya az életben is kinézett, és lehetőleg üljön lovon? Felforr az agyvized, ha fekete alapon kék négyzetet látsz másfél millióért? Bármely kicsit is absztrakt képre az első reakciód, hogy „Jaj, hagyjuk már, ezt én is meg tudnám csinálni!”? (De aztán nem csinálod?)
Akkor kérünk, sőt könyörgünk, menj el Szentendrére, az idei Art Capital kiállításaira és egyebeire! Nem a mi kedvünkért, hanem magadért: ez a legjobb esélyed ugyanis arra, hogy megbarátkozol a kortárs művészettel, vagy legalább becsípődik egy-két kép, szobor és installáció annyira, hogy elkezdjen érdekelni. Ha nem, legfeljebb eszel egy fagyit.
Fotók: Neményi MártonAz Art Capital ugyanis a legmenőbb művészeti fesztivál az országban, még úgy is, hogy kevés pénzből, főleg a szentendrei művészek (vannak, ugye, sokan) összefogásából született, minimális állami hátszéllel. Mutatunk pár képet, és írunk hozzá pár sort, hogy ne rajtunk múljon!
Vakítóan fehér csónakok lebegnek furcsa, fekete vízben, bennük még a víznél is feketébb emberek csinálnak furcsa vagy éppen hétköznapi dolgokat feltűnő jelmezekben. Az egész a végtelenségig ismétlődik, a csónakok nem tartanak sehova, az útnak – mert út ez, különben nem Átkelő lenne a tárlat címe – se vége, se megoldása, tanulsága annál inkább.
Az alig harmincéves, de már minden létező elismerést bezsebelt, dél-afrikai Mohau Modisakeng kiállítása tökéletes példa a bevezetőben írtakra: látványos, szórakoztató, hozzáférhető, pont úgy és annyira elemelt, hogy még az is értse, aki ebben az életben először lát videoinstallációt, de annak is katartikus legyen, aki az anyatejjel szívta magába a vizuális művészeteket. Egyszerre film- és álomszerű, szól mindenféléről a gyarmatosítástól a menekültválságig, képtelenség nem észrevenni, mennyire aktuális, ahogy a szemünket is képtelenség levenni a lebegő csónakokról, szóval szánjunk rá időt. Még szerencse, hogy a Szentendrei Képtár alagsorában huszonkét fok van.
A szervezők a kortárs művészet kihagyhatatlan sztárjait ígérték, és el is hozták őket, más kérdés, hogy a kortárs művészet kihagyhatatlan sztárjai közül egy van, akinek a neve nagyjából mindenkinek mond valamit: ő Yoko Ono, John Lennon özvegye, aki azóta (és persze az idő tájt is) saját erejéből (ahogy errefelé mondják: saját lábán) lett sztár, úgyhogy hagyjuk is most azt, hogy hogy is volt ez a Beatles feloszlása körül.
Yoko Ono művei viszonylag közérthetők, a művészet hatalmáról és a szeretetről szólnak (nehéz elhinni, mi?), Szentendrén, a Kmetty Múzeumban például nyíló ablakok, horrorisztikus cicák láthatók, meg egy motivációs idézetekkel teli fal.
Ugyanitt, a kertben található, nézhető és tapintható (komolyan, taperoljátok össze!) Berszán Zsolt A bomlás virágai című, nem is tudjuk, mije, faszerű képződménye és egy valódi fára rátapadt élősködő organizmusa.
Olyan az egész, mintha egy soha el nem készült Cronenberg-film kellékeit és díszleteit szerezte volna meg (és ezt most bókként értjük), ennek ellenére nagyon kellemes a kerti árnyékban ülni és azon elmélkedni, mit is művelünk a természettel.
Elhaladsz majd párszor a Slow nevű street art művész madarai mellett. A fal bontásáig maradnak.
Két biztos dolog van az életben, a halál és az adók, illetve, ha magyar vagy, és kertes házban laksz, három: a halál, az adók és a kertben száradó ruhák. Ehhez képest Németh Ágnes Örök kert című munkájában a bizonytalanság szót festette rá ezekre a bizonyos száradó ruhákra. Ezt fejtsd meg! (A Vajda Lajos Múzeum kertjében.)
A leglátványosabb, amit láttunk, Boros Viola Saját édenje volt: gyermeki, álnaiv, egész falakat beborító, műnövényekkel súlyosbított festménykollázsai egészen megnyugtatók, de az ultraibolya fényre előbukkanó pluszmintáktól és feliratoktól egy kicsit baljós és fenyegető az egész.
Érezzük, hogy ez egy kert (a művész sajátja egyébként), azaz pont annyira mesterkélt és mesterséges, mint amennyire természetes. A növények nem azok, amiknek látszanak.
Ha már látvány: a Czóbel-múzeum kertjébe épített kilátóra mindenképpen másszunk fel!
Ez az a műalkotás, amit nyugodtan használhatunk is, azért van. Mátrai Erik eredetileg festő, de ne félj, a Kilátás című mű strapabíró, nem inog, három embert simán kibír.
A kérdés, te kibírod-e Žarko Bašeski Asphyxia – az utolsó lehelet című nagyon is figurális szobrát, amely nem más, mint egy nejlonzacskótól éppen megfulladó férfi hatalmas feje. A koponyája hátuljára pedig az emlékeit vetíti egy belső projektor, ha megkerülöd a szobrot, nézheted bármeddig vagy hát addig, amíg bírod. Az viszont biztos, hogy már ezért az egyetlen élményért érdemes elmenni Szentendrére.
Ami nem fért bele: egy csomó korai Nádas Péter-fotó, úszó ledfalmozi a Dunán, falnyi hullámminta, szentendrei kötődésű őrült művész-zenészek koncertjei (Tudósok!), a mindig barátságos Gulyás Gábor és végzős művészek válogatott munkái, például ez itt alant, amelyen most nevetsz, de rémálmaidban biztosan visszatér majd. Ha rákattintasz, galéria nyílik!
Az Art Capital bulijai júniusban véget érnek, a kiállítások szeptemberig láthatók, szóval nem kell a duma, hogy nincs neked erre időd!