Pár évtized alatt mindig nagyot változik a világ, de a mi esetünkben még egy rendszerváltás is esett az elmúlt fél évszázadba, úgyhogy különösen nagy volt a fordulat. Az alábbi tíz dolgot például mára többé-kevésbé elfelejtettük, pedig negyven-ötven éve még mind szerves részét képezte az életnek – persze az már egy másik kérdés, hogy melyik mennyire hiányzik.
1. Kommunista szombat
A kommunista szombat vívmánya természetesen a Szovjetunióból érkezett, és a magyar államvezetés lelkesen lecsapott rá. A történet szerint az 1912. április 12-re (szombatra) virradó éjszakán Moszkvában 15 vasúti munkás 10 órai megfeszített munkával rendbe hozott három gőzmozdonyt, Lenin pedig nagy örömmel ünnepelte a kezdeményezést, így országos felhívás született belőle, amelynek jegyében a különleges alkalmak (Lenin születésnapja, pártkongresszusok, világifjúsági találkozók stb.) tiszteletére valamilyen ingyenmunkát végeztek a munkahelyi közösségek vagy az iskolák (utóbbiak esetében olyasmikre kell gondolni, mint a papírgyűjtés, a szemétszedés, az özvegyen maradt Mari néni háztájijának rendbetétele, vagy épp mezőgazdasági munkák a tsz-ben). Így festették le a padokat a parkban, így szaporodtak a játszóterek, így hozták rendbe az óvodákat és iskolákat, így javították az utakat és a járdákat, de a vietnámiak vagy az árvízkárosultak javára is fel lehetett ajánlani a szombati munkát. Kétségkívül épült-szépült az ország ennek nyomán, de a mai önkéntességtől bizony messze állt ez a felülről elrendelt, kötelezően megszabott tevékenység.
2. Hétfői adásszünet
A Magyar Televízió 1957. május 1-jén kezdte meg működését, ami a Kádár-korszakban nagy esemény volt. Először heti három, majd négy (1958), öt (1960), illetve (egészen 1987-ig) hat napon át volt adás, 1971-től pedig beindult a kettes csatorna is. A hétfői adásszünet lehetővé tette, hogy a Rádiókabaré műsora ne ütközzön semmivel, és ösztönözte az embereket arra, hogy moziba, színházba vagy éppen vendégségbe járjanak. Mivel akkoriban közösségi televíziózás zajlott (a szomszédok átvonultak a sámlijukkal a szerencsés készüléktulajdonoshoz esténként híradót és filmet nézni és jóízűen megbeszélni a látottakat), nem mindenki üdvözölte kitörő örömmel az adásszünetet. Nem úgy a keddi, sorozatos napokat.
Adásszünet a Magyar Televíziónál
3. Szakszervezeti beutaló
Mivel a második világháború után korlátozták a nyugati országokba való kiutazást, a belföldi turizmusra tevődött a hangsúly. A nagyvállalatok saját tulajdonú üdülőket működtettek, ahol nyaranta eltölthettek egy-két hetet a dolgozók, vagy igénybe vehették a szakszervezeti üdülést is. A beutalóért csak filléreket kellett fizetni, így – ha nem is minden esztendőben, hiszen korlátozott volt az üdülők száma, de – mindenkinek elérhetővé vált a nyaralás. 1992-ben szűnt meg ez a lehetőség, ekkor vette át a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány a teljes szakszervezeti üdülővagyont, az üdülési csekket pedig 1998-tól vezették be.
A Belügyminisztérium üdülője Siófokon (1982)
4. Május elsejei felvonulás
Órákon át sorakoztunk iskolásként a tűző napon, kis zászlókat lengetve vonultunk el a dísztribün előtt kisdobos- és úttörő-egyenruhában, és nagyon utáltuk. Sokan viszont szerették, mivel a hivatalos állami szabadnap kötelező menetelése utáni szabad program az ismerősökkel, a kollégákkal és a családdal vattacukor, kakasos nyalóka, virsli, perec és sör társaságában zajlott, bónuszként pedig esetleg még meccs vagy éppen ingyenes koncert is következhetett utána.
5. Nőnapi ünnepség, pedagógusnap
A nők iránti megbecsülés és tisztelet napját (amelyet egyébként az ENSZ is a világnapok között tart számon) Clara Zetkin beszédének hatására szavazták meg a II. Internacionálé VIII. kongresszusán 1910-ben. A Rákosi-korszakban kötelezővé vált a Nemzetközi Nőnap megünneplése március 8-án, a rendszerváltás óta azonban a nők munkahelyen és családi körben történő köszöntése már saját elhatározás kérdése. Talán velem együtt többen is emlékeznek arra az időre, amikor az iskolában a fiúk mindenki padjára letettek egy kis csokor hóvirágot aznap, sőt néhány nőnapi vers is elhangzott az első órán.
A pedagógusnapot egy minisztertanácsi rendelet nyomán 1952-től ünnepelték a pedagógusok munkájának társadalmi elismeréseként – ekkor adták át először a kiváló tanítói és tanári okleveleket is a legjobb munkát végző pedagógusoknak (ma már a kimagasló oktató-nevelő munkáért osztanak ezen a napon szakmai és állami díjakat). Az átkosban általában virággal és hatodik óra után rövid műsorral köszöntöttük tanárainkat, manapság viszont a pedagógusnapnak kevés presztízse van, inkább tanév végén köszönik meg az osztályok osztályfőnökük munkáját.
6. Munkahelyen osztogatott színház- és mozijegyek
Gyárakban és üzemekben akkoriban fillérekért vagy akár ingyen lehetett hozzájutni színház- és mozijegyekhez: volt egy kultúrfelelős, akinél lehetett érdeklődni, de olykor az is előfordult, hogy ő könyörgött, vigye már el valaki a belépőket. Mivel „fent” úgy döntöttek, hogy kell a kultúra a tömegeknek, méghozzá a széles tömegeknek, a munkahelyeken a vezetőség is arra biztatta a dolgozókat, hogy éljenek a lehetőségekkel.
7. Tévéjátékok, tévéfilmek
Akkoriban létezett két olyan – sajnos hosszú időre elfelejtett – televíziós műfaj, amit a hazai szakma magas fokon űzött: a tévéjáték és a tévéfilm. Többnyire tévéstúdiókban forgatták, és televíziós bemutatásra szánták őket, így az alkotók jóval kisebb költségvetéssel dolgoztak, mint a mozifilmek esetében, az alapanyag azonban gyakran jóval nívósabb volt. Horváth Ádám, Katkics Ilona, Zsurzs Éva produkciói (A palacsintás király, A fekete város, Abigél, A névtelen vár, A koppányi aga testamentuma, Tündér Lala) a mai napig kimagasló színvonalat képviselnek, újabb és újabb nemzedékek ismerkednek meg velük.
Jelenet az Abigél című sorozatból
8. Népművelők és művelődési házak
Ma legfeljebb faluházak, kulturális központok és kulturális menedzserek léteznek, egykor viszont művelődési házak és központok teljes hálózatával találkozhattunk, ahol népművelők dolgoztak. Ezek a szakemberek többnyire rendkívüli tudással és tapasztalattal, lelkesedéssel és rátermettséggel szervezték és irányították a települések hétköznapjait és ünnepnapjait is.
9. Utazás a nyugati országokba – háromévente egyszer
1972 és 1984 között létezett a különválasztott keleti és nyugati magánútlevél. A keleti országokba a hatvanas évek közepétől korlátlanul lehetett utazni, a nyugati államokba azonban csak háromévente egyszer, amihez összesen 70 dollárnyi valutakeretet biztosítottak.
Costinesti tengerpart, Románia
10. Falusi mozik
Szinte mindegyik kis faluban, településen működött mozi (hivatalos nevén: filmszínház). Nem volt persze légkondi, sem komoly büfé, többnyire párnás szék sem, de a varázs működött. Kevés amerikai filmet, annál több európait vetítettek a filmhíradó után: főleg olasz, francia műveket, és a keleti blokk alkotásait. Kedvenc külföldi és hazai művészeinkről a Film Színház Muzsika (1957-1990) című képes hetilapból tájékozódhattunk, de messze nem volt olyan fokú a sztárkultusz, mint napjainkban: a színészek magánéleti problémáiról csak pletykaszinten hallottunk, az interjúk szigorúan a szakmai kérdésekre korlátozódtak.
