Újpest északi részén, a Rákos-pataktól nem messze különös, még a pestiek által is kevéssé ismert félsziget bújik meg: ez a Népsziget, vagy ahogy a helyiek ismerik: Szúnyog-sziget. A két kilométer hosszú, közel ötven hektáros földnyelv a IV. és a XIII. kerület része – egykor valóban sziget volt, csak az 1830-as években kapcsolták egy vékony töltéssel Újpesthez. Írásos dokumentumokban először az 1695-ös pesti határbejárás kapcsán tesznek említést róla: akkor még Saban-szigetnek hívták, később Pesti-szigetként tüntették fel.
A köznyelv egy időben Csigás-szigetként is emlegette.
A félszigetre a töltés mellett az Újpesti vasúti hídon vagy a Marina-part új társasházai mögötti gyaloghídon juthatunk át. A gyaloghidat a hetvenes években építették, de az évek során olyan ramaty állapotba került, hogy 2017-ben fel kellett újítani. Igaz, azóta sem túl szívderítő ránézni: a félszigeten álló pillér alatt télen-nyáron hajléktalanok tanyáznak, hatalmas szemétkupacok mindenfelé.
„Aki beleszokik, már nem is akar szabadulni”
A híd alatt fiatal, huszonévesforma pár csövezik. A tetovált, sötét hajú lány hallgatag, kerüli a pillantásunkat, a fiú beszédesebb. „Most per pillanat várjuk, hogy az úriember, aki itt lakik, visszajöjjön – mondja. – Van itt egy hajléktalanszálló, odaadtuk neki a telefont, hogy vigye be feltölteni. Aztán telefonálunk, munkalehetőségeket keresünk, és amint tudunk, lépünk eggyel tovább.”
Azt mondja, nemrég jöttek fel Kecskemétről, azóta itt, a pillér védelmében húzzák meg magukat. „Én Szabolcsban laktam, két lakást elvesztettem, családot vesztettem, így kerültem ide. Most itt lakunk. Az ő történetét nem tudom – int a hallgatag lány felé. – Két éve együtt vagyunk, próbáljuk segítgetni egymást: mikor milyen munkalehetőségek vannak, hol ő nekem, hol én neki, megpróbáljuk úgy csinálni a dolgokat, hogy össze tudjunk rakni egy normális fizetést, és ki tudjunk venni egy albérletet. Hogy ne kelljen itt lakni tovább. Semmiféleképpen nem akarunk itt maradni.”
Nem először járnak Pesten: a lány a Dózsa György úti hajléktalanszállón, a fiú a Madridi úti fapadon lakott. Van egy kislányuk is, Mirella, ő születése óta csecsemőotthonban van. „Három hónapos? – fordul oda a fiú lányhoz; az bólint. – Már három hónapja, hogy megszületett – mondja nekem. – Nehéz ebből a helyzetből kiszabadulni. A szállón a szociális munkások azt mondták, hogy aki két-három hónapja az utcán van, annyira beleszokik, hogy már nem is akar kijönni belőle.”
A Duna magasan áll, a pillér mellett kajakos gyerekek lapátolnak, vidáman beszélgetve várják, hogy elkezdődjön az edzés. Eloldjuk a bicikliket a vaskorláttól, és továbbindulunk. A parti út helyett a sziget egyetlen betonútját, a Zsilip utcát választjuk; elgurulunk egy sor csónakház mellett, „Kis Trieszt” – írja a büszke felirat. A csónakházakkal szemben szerény külsejű épület: az Isola éjjeli menedékhely az egyetlen budapesti hajléktalanszálló, ahol ittas emberek is megalhatnak. Tekerünk tovább, jobbról-balról elhagyott vállalati üdülők, üres nyaralók sora. Jobbra a híres Sziget Büfé, a hetvenes-nyolcvanas években tömegek jártak ki ide hekkezni, fröccsözni, most a retrohullámnak köszönhetően állítólag újra felfutóban van. Vele szemben a Hawaii Camping: mintha az Üvegtigris egyik jelenetéből pottyant volna ide.
A magyar hajógyártás pusztuló katedrálisa
„Ide azért bekukkantanék” – mondja közben Neményi Márton fényképész, és egy düledező, csálé szögesdrót üstököt lobogtató betonfalra mutat, amin hatalmas lyuk ásít. „Lekötöm a bringákat” – mondom; csak bólint, és már a fal túloldalán van. Elvacakolok a lakattal egy darabig, mire én is átmászok a törésen, ő már sehol sincs. Előttem hatalmas, katedrálisszerű épület magasodik: a Ganz Hajó- és Darugyár indusztriális stílusban épült csarnokai még ma is lenyűgöző látványt nyújtanak, pedig alaposan kikezdte már őket az idő. A csupasz betonfalakon graffitik, az egykori irodákban szétdobált, mállásnak indult akták, öreg telefonkönyvek halmozódnak, a mosdók szétverve, a falakat több helyen megbontották. Nincs egy ép üvegfelület, a lábunk alatt szomorúan ropognak a kitört ablakok cserepei.
Az újpesti öböl sokáig a magyar hajógyártás központja volt, a Népszigeten működő gyárat 1907-ben alapította két mérnök, Laczkovits József és Mencsik János. 1949-es államosítása előtt főleg gőzkazánokat építettek itt, később beolvadt a Ganz Hajógyárba. Egy időben itt szerelték össze a híres öt- és száztonnás úszódarukat: köztük a József Attilát, az Ady Endrét, a Jókai Mórt, a Táncsics Mihályt és a ma is használatban lévő Clark Ádámot. A második világháború után a Ganz Danubius építette a világ legtöbb úszódaruját – egészen az 1990-es évekig, amikor gyakorlatilag megszűnt a hajógyártás Magyarországon. Most egészen másfajta ipart űznek itt: egy párocska ijedten szétrebben, amikor meglát minket, a nő sietősen rángatja magára a szoknyáját, aztán együtt elindulnak a kijárat felé.
A hatalmas területen könnyű eltévedni, mi is hosszasan keresgéljük a kijáratot. Miközben átvágunk a méteres gazon, arról beszélgetünk, milyen kár ezért a helyért. Egy kis pénzzel és akarattal talán még meg lehetne menteni a csodálatos gyárépületeket: akár kulturális központot, szórakozóhelyet vagy divatos loftlakásokat is kialakíthatna bennük egy szemfüles befektető.
A Népsziget arca
Tovább bringázunk az Újpesti vasúti híd irányába. A híd alatt kecskefarm.
Ő a Népsziget arca
– mondja nevetve egy kocogó az egyik helyes kisgidára mutatva.
Nem sokkal arrébb, a pillér mellett két modern, hangulatos stílusban épült hely várja a vendégeket: a Wasser és a Kabin. Utóbbi két évvel ezelőtt nyitott, és pillanatok alatt nagyon népszerű lett a nyugalomra és a víz közelségére vágyó budapestiek körében. „Amikor megnyitottunk, sokan csak mosolyogtak: »Ugyan már, nem lehet itt forgalmat csinálni, teljesen felesleges ennyi időt, pénzt, energiát beleölni egy ilyen helybe!« – mondja Ruskó Sándor, a Kabin tulajdonosa, aki kilenc évvel ezelőtt egyszer már dobott egy nagyot szemben, a Római-parton a Fellinivel. – Igaz, annak idején dettó ugyanezt mondták a Fellinire is. Emlékszem, volt a közelünkben egy kis büfé, és amikor átmentem hozzájuk beszélgetni, a tulajdonos csak nevetett rajtam: »Persze, nyissátok csak meg nyugodtan a kocsmátokat. Itt úgysem lesz forgalom, ha egy nap csinálok tízezer forintot, már boldog vagyok.«”
A kárörvendőknek ezúttal is csalódniuk kellett. Hétfő délután van, de szinte mindegyik asztalnál ülnek, a vendégek békésen beszélgetnek a csinos fa asztaloknál, jól fogy a fröccs, a kézműves sör és a hamburger is. Mi is rendelünk egy-egy adaggal, aztán szóba elegyedünk az egyik vendéggel, aki épp a pultot támasztja.
„Figyelj, aki újpesti, az tudja, hogy ez a Szúnyog-sziget. Tudod, mi volt ez itten? Lóúsztató. Adjál már egy korsó világost, németet, ha lehet! – mondja a pultosnak a középkorú, atlétás-melegítőnadrágos férfi. – Nincs német? Na jó, akkor jó lesz a cseh is, csak hideg legyen.” Jani tősgyökeres újpesti, már gyerekkorában is sokat járt ki a Népszigetre.
Ott lent, az Üdülőtelepen volt egy kocsma, úgy hívták, hogy Partizán, följebb meg, a vasúti megállónál egy másik, a Vasútkert. Az öregapámmal jártunk ki, volt, hogy egészen a Rómaiig elmentünk. Sétáltunk egyet, megivott öt-hat kevertet, aztán annyi. Mindig Szokol rádió lógott a nyakában, hallgatta a Jó ebédhez szól a nótát meg a Szabó családot.
A pultossrác kedves és segítőkész. „Azért szeretek a Kabinban dolgozni, mert itt mindenféle ember megfordul. Jönnek a helyi arcok a lakótelepről meg a kertvárosból, a fiatalok, akik új, trendi, a megszokottól eltérő helyekre vadásznak, az öltönyös techvállalkozók a Graphisoft Parkból, az UTE-szurkolók, mindenki. Ez már »mély-Újpest«, nagyon más itt a közeg, mint a belvárosban.”
„A mobilgátsztori kilenc éve húzódik”
Változik a sziget, az önkormányzatnak állítólag komoly tervei vannak ezzel a Duna-parti területtel. A kabinosokat is ők hívták ide, Ruskó Sándor azt mondja, nagyon sok segítséget kaptak a polgármestertől és a helyi főépítésztől. „Komolyan támogattak minket. Persze azért így sem volt egyszerű beindítani a helyet: rengeteg macera volt például a közművek behúzásával, a vécé üzemeltetéséről már nem is beszélve. Évekig dolgoztunk, mire sikerült végre kinyitni.” Amikor megkérdezem, nem a Római-parti mobilgáttal kapcsolatos mizéria miatt akartak-e áttelepülni a Népszigetre, nemmel válaszol. „A mobilgátsztori kilenc éve húzódik. Nem nagyon izgatjuk magunkat miatta – már csak azért sem, mert a Fellini annyira népszerű, hogy ha elvinnénk valahova a világ végére, a vendégek akkor is utánunk jönnének. Azért jöttünk ide, mert beleszerettünk a szigetbe, és úgy éreztük, itt egy teljesen új, teljesen egyedi helyet nyithatunk. A mai napig nagyon szeretjük a Fellinit, de az azért nagyon jólesett, hogy egy másik, a Római-parttól nagyon különböző helyszínen is kipróbálhatjuk magunkat.”
Persze nem mindenki örül a változásnak. „Nekem ez nem tetszik – bök a Kabin felé egy közelben pontyozó horgász. – Nyolcvanhét óta járok ki ide pecázni, hajnalban, négy-fél öt körül elképesztően gyönyörű a környék, leül az ember, nézi a kapásjelzőt, aztán egyszer csak észreveszi, hogy a szemben lévő parton megvillan egy róka szeme. De láttam már hódot is, ott van a fészke valahol – mutatja. – Én ezért járok ki ide, a nyugalomért meg a madárcsicsergésért, de amióta ezek megnyitottak, hétvégenként egyfolytában dübörög a zene.”
A férfi azt mondja, nem örül a fejlesztésekről szóló híreknek. „Régebben be tudtunk hajtani autóval is, nem kellett ezt a sok cuccot cígölni – mutat a horgászfelszerelésére. – Erre szemétlerakót csináltak a sziget végéből. Be kéne kamerázni az egészet, és aki lerakja a sittet, szemetet, mind megbüntetni. Igazi paradicsom lehetne ez a hely, de ha idejön a pénz, minden a feje tetejére fog állni. Akkor már nem lehet hallgatni a csicsergést, nem lehet lehozni a gyerekeket horgászni, pedig jár a hal, pontyot és keszeget is lehet itt fogni.”
Európa legjobb hekkje
Elköszönünk a horgásztól, és tovább indulunk az ártéri földúton. Nem is út ez, inkább csak egy ösvény, jobbról-balról nagy nyárfák szegélyezik, gödrökön, tócsákon hajtunk át, mire a sziget végébe érünk. A Zsilip utca 9-ben 2016-ban nyitott műhelyt és galériát két egyedi tárgyakat, bútorokat készítő művész; a Filipet sajnos zárva találjuk, mint kiderült, az alapítók éppen külföldön vannak. Végiggurulunk a betonúton: mellette lovarda, Merci-bontó, raktárak.
A kanyar után egy kopottságában is kedves hekkezőbe botlunk; ez a híres Vasmacska, ahol a tulaj szerint az
EU legjobb hekkjét lehet kapni.
Bánjuk is egy kicsit, hogy már ebédeltünk, de azért leülünk az egyik piros kockás viaszosvászonnal leterített asztal mellé, és kérünk két sört.
„Tizennyolc éve nyitottunk. Édesanyám találta meg ezt a helyet, itt mindent ő rakott össze, még a betonozást is maga csinálta – mondja Magdolna, az egyik tulajdonos. – Igazi családi vállalkozás. Eleinte volt más is, de most már csak halat árulunk, messze földön híres a hekkünk, öt csillagot kaptunk rá. Csak a környezetre nem – mutat körbe. – De nem baj, marad ilyen.” (Nevet.)
Amikor megkérdezem, mitől olyan finom a hekkjük, komoly arccal válaszol. „Azt nem mondjuk el senkinek. Volt már olyan is, aki meg akarta venni a receptet, de nem adtuk oda. Mi itt vagyunk, és itt is maradunk. Legfeljebb akkor zárunk be, ha nyerünk a lottón – de akkor is csak pár hétre.”
Magdi – mert időközben összetegeződtünk – azt mondja, nyílt titok, hogy komoly fejlesztések lesznek a Népszigeten. „Majd meglátod, a parttól a Tungsram-strandig mindent be fognak itt építeni. Nem véletlen, hogy a kabinos srácokat is ideengedték, gondolod, hogy bárki megkapta volna az engedélyt, ha nem akarnák végigépíteni az egészet?”
Magdi szerint azért zárják be a Római-partot, hogy „bulinegyedet” csináljanak a szigetből. „De mi is maradunk. Volt már, hogy el akartak küldeni minket innen, de nem hagytuk magunkat. Sok ismerősünk van – mondja. – A vendégek is szeretnek idejárni. Pénteken, szombaton meg vasárnap mindig tele a hely, van, hogy másfél órát kell várniuk egy hekkre. Mégis jönnek; van olyan öreg néni, aki Csepelről jár ide a kis cekkerével a halért. Összeírja, hogy a barátnői közül kinek mennyi kell, aztán eljön ide, és megveszi. Tudja ő is, hogy itt lehet a legjobbat kapni Pesten.”
Elköszönünk Magditól, és úgy döntünk, búcsúzóul még végigtekerünk a sziget nyugati oldalán, vissza, egészen a gyalogoshídig. A part mentén újabb üdülők, nyaralók, víkendházak – valamikor nagy strandélet volt itt, de ma már jobbára csak kocogók, kutyasétáltatók és vasárnapi kerékpárosok népesítik be a partot. A töredezett betonút néha fás-ligetes foltokon vezet át, az ágakat enyhe szél borzolja, furcsa árnyjátékokat rajzol az aszfaltra a délutáni nap. Egy eldugott zugban különös emlékhelyet találunk: egy pad, előtte néhány műanyag virág és mécses. Fénykép nincs – nem tudni, kik, kinek és miért állíthatták. Régóta ott van: a fröccsöntött rózsákat megrágta az idő, a mécsestartók félig tele esővízzel, a közeli bokorra kötött szalagokat fakóra szívta a nap.
A hídhoz érve látjuk, a kajakos gyerekek már befejezték az edzést. Csend van, csak a hajléktalan pár beszélget halkan egymással: talán éppen az eljövendő jobb napokat tervezgetik.