A rendszerváltás előtt – sokunknál még a ’90-es évek elején is – az otthoni vezetékes telefon legalább annyira nagy dolognak számított, mint az, ha valaki nem konfekcióruhában korzózott a Duna-parton. Akkoriban célzottan gyűjtöttük az aprót, hogy az utcai telefonfülkébe dobva felhívhassuk a vidéken élő rokonokat, a barátainkat, bárkit, akit a távrecsegőn el akartunk érni. A hívást pedig a retró telefonfülke előtt vártuk a megbeszélt időpontban, és csak a szerencsében bízhattunk, hogy éppen akkor nem akad másnak intézni valója.
