A Kiskunság sokkal több történetet rejteget annál, mint amit az M5-ösön száguldva az ember elképzel, miközben elcsigázva odaszól útitársának: nézd már, lovak! Sőt, tereléskor a falvakban feltáruló „Dinye” feliratok között is Jancsó-filmekbe illő emlékek rejlenek. Ezekből fogok most néhányat elmesélni, ugyanis harmadik generációs budaiságomat a szüleim azzal igyekeztek ellensúlyozni, hogy az idő nagy részében egy nádtetős vályogházban neveltek egy olyan tanyán, aminek nemhogy címe, de helyrajzi száma sincs igazán. A környékbeliek általában a kutyánkról azonosították be az objektumot: ja, a Sobri-tanya! Annyi kórót, bogarat, békanyálat cipeltem be egy-egy ilyen tanyai hétvége után a környezetismeret órákra, hogy már égnek állt az összes városi tanárnéni haja.
Azóta bárkivel megismerkedtem, aki az ország ezen részéről származik, a sóhaj mindig ugyanaz volt:
ahh, a Kiskunság, hát igen!
Vannak itt falvak, városkák, melyek közül a kedvencem az úriasan archaizáló macskaköves Kunszentmiklós, de ennél sokkal igazabb az egy kocsmát, egy „vegyest” és egy töltőállomást felmutatni bíró Kunpeszér a bányatavak között, ahol a vegyest nyitva még nem találtam, üzemanyagot vételezni pedig még soha nem mertem. Az egyik bányató viszont szöcsketikkasztó nyaraink kedvenc lokációja volt.
Zenétől nem válik máshol a mindenféle emberfia olyan hatásfokkal egy sorsközösségé, mint ott, a sóderos parton a Sokolból a Csíkosgatyámat hallgatva egész nap, mindennap.
Nem olyan bányatavaknak kell ezeket az élményfürdőket elképzelni, amelyeken wakeboardpálya fut, hanem olyannak, amelyben mosolyogva fürdik együtt Bodri és Buksi a kis Dzseniferrel. A távolból nem a lángos, hanem a libafarm illata száll orrunkba, amikor arra gondolunk, hogy a nyolcvanas évek elején ez a hely még orosz lőtér volt.
A területet átszelő főutat az egyszerűség kedvéért csak „Tank út”-nak hívtuk. Onnan tudtuk, van-e éppen éleslövészet, hogy megnéztük, mennyire látszanak frissnek a lánctalpak nyomai a futóhomokban. Volt, hogy galoppversenyre tartó lószállító konvojukat kellett egy időre leállítsák az omladozó szocializmusnak versenylovakat kiképző urak, mert nem várt gyakorlat zajlott a lőtéren, amelynek zavartalan lebonyolítását a földúton álló kiskatonák vigyázták. De a lovak nem szívesen álltak a meleg utánfutókban, az egyik telivér mén dobogni, idegeskedni kezdett, mire a sofőrje a következő mondattal igyekezett csitítani: Dimitrij, a kurva anyád! Láss csodát, a Kalasnyikovot azonnal kibiztosító katonát is éppen így hívták…
Bármilyen rangfokozatú katona is állomásozott itt, meg kellett tanulnia, hogy a Kunságon a magyar az úr. Történt ugyanis, hogy a századosok kiadták az árokásás parancsát a kiskatonáknak, majd gondolták, amíg az árok elkészül, bemennek az ivóba. Meleg volt nagyon, így egy idő után mentek utánuk az árokásók is. De ez Gencsy Tibor huszár főhadnagynak, az egykori Horthy-tisztnek már több volt a soknál, karikás ostorral verte őket ki onnan. A történetet pedig onnan ismerjük, hogy Győrffy Bandi (vagyis báró Győrffy-Villám Lajos m. kir. százados fia, Győrffy-Villám András) épp lovastúráról tért haza, és – vagy német hölgyek társaságában heverészett a fűben, vagy nem, de –
pontosan látta, hogy a megszálló hadsereg a kopasz fejét fogva üvöltve menekül a magyar karikás elől.
Egy napon aztán, ráunva a sóderdombok közti vízi világra, a Kiskunság szíveként dobogó szálloda aktuális igazgatója úgy gondolta, csónakázótavat csinál! A terv az volt, hogy busát fog telepíteni a lápba, amely majd kiírtja a nádat, így lesz a lápból romantikus víztükör. Ám a halakat leszállító lusta ZIL-es nem kívánta elsüllyeszteni magát a lápban, így beöntötte az egész rakományt a szálloda medencéjébe. Két héten keresztül nem volt más az étlapon, mint halászlé, halropogós, rántott hal, sült hal, halpaprikás.
A szocializmus elmúlt, de a gondok maradtak.
Ritkán szorultunk rá ilyesmire, de olykor mégis fel kellett térképezzük a közértbusz kínálatát. Sorban állás közben nem volt mit tenni, a ritkán összeverődő helyiek történeteit kellett hallgatni. Így szereztünk tudomást arról, hogy valamilyen ritka kór támadta meg az egyik tanya nagyasszonyát: előbb csak nem bírt felállni, aztán az egyik lábát le kellett vágni, majd a másikat, most már fel sem tud ülni, fekve tölti az egész napját. Míg a rémes történetre meg nem érkezett a tromf:
Az hagyján, de nekem a minap leesett az egyik söröm. És el is törött!
Hát csoda, hogy egy másik, gulyára vigyázó csikós ilyen nehéz körülmények között kortyolt párat a pálinkájából egy délutánon, majd fejjel előre próbált a gémeskútból vizet meríteni? Beesett szegény, de még meg tudott kapaszkodni a kávában. Mint koala a faágat, úgy ölelte kézzel-lábbal a kútostort, amikor másnap rátalált a cigány (aki édesanyám szerint olyan szép volt, hogy az Alain Delon elbújhatott volna mellette). Kiszúrta a csikóstárs, hogy egyedül van a gulyával a kutya, sehol a gulyás, így találta meg a kútban Ferit.
Ugyanez a Feri alakította a Róna üdítő reklámjában a csikóst. A stáb robbanópatront tett az egyik üvegbe, úgy helyezte egymás mellé egy kosárba a sok üdítőt, aztán utasította Ferencet, hogy pattogtasson az ostorával a kosár felé, majd ők robbantják a patront, és remekül összemontírozzák a jelenetet. Bántotta ez a tehetséges kunsági csikós önérzetét, az ostora végével kikapta az összes üveget a kosárból (egyébként a csikket is ki tudta venni vele a csodálkozó kelet-német turisták szájából), csak a patronost hagyta benne, majd azt mondta:
Na, most robbantsa nagysád azt az üveget, hogy jobban látsszék!
* * *
A Kiskunság lényege, amit csak kevesek számára mutat meg magából: a tanyavilág és ami azon túl van.
Azért is jönnek ide kevesen, mert nincs itt semmi.
De éppen ez a lényeg. A mindentől messze lét, a háborítatlan természet, amiben csak úgy szabadon viszi a homokot a szél, és goapartyt játszik az ember agyával az augusztusi délibáb, az az igazi kincse ennek a tájnak. Csak aki itt él, az tudja igazán, hogy milyen, amikor virágba borul.
Áldott legyen a királydinnye, ami annyi biciklibelsőmet tette tönkre, hogy egy életre megtanultam, hogy kell a vályúban a gumit forgatni, hogy megtaláljam, hol van rajta a lyuk. A számárkóró és az ördögszekér, amibe szintén ne lépjen se állat, se ember. A boróka és az ő bogyója, amiből egyáltalán nem gin jön, és a galagonya, amit valószínűleg nem így hívnak, de mi így hívjuk.
Aztán ott a csodás árvalányhaj, ami oly széppé varázsolja a napnyugtát, de sokkos állapotba tud hozni egy pollenallergiást.
Egyszer találtunk egy birkát a tanyánkhoz közel. Csak tippelni tudtunk, kié lehet, sok juhász élt akkoriban a közelünkben. Nyári szünet volt, többen voltunk gyerekek a feladatra, hogy az állatot a vélt gazdájához visszatereljük. Úgy gondoltuk, P. bácsi lesz a gazda, aki minden alkonyatkor hangos
nem oda, te!
kiáltásokkal terelte haza a maga nyáját. Más vezényszava nem volt.
Csengőt is kötöttünk a birka nyakába, de sehogy se akart hazabaktatni. Végül botokkal próbáltuk szaporább tempóra sarkallni a lusta állatot, csak úgy döngött szegénynek az oldala a nagy igyekezetünktől. Elértünk P. nénihez, a juhász feleségéhez, aki csodálkozva nézett, hogy bírtuk elhajtani odáig ezt a szegény párát, hisz tüdős. Vagyis tüdőbaja vagy valami egyéb baja folytán meghalni készült már ott, ahol találtuk. Nem csodálkoztunk többé a sok csonton, ami előkerült az állandóan helyet változtató homok alól. Bár néha sokkal nagyobbakat találtunk, mint ami egy birkába belefért volna. Ezeket összegyűjtöttük és felvittük rémisztő totemekként a fára ácsolt bunkerünkbe. Így megy és múlik el embernek-állatnak az élete ezen a vidéken.
Szikes, kopár, szúrós és forró, de mégis van benne valami. Nem csak én érzem így. Nagy honvágya volt Zolinak is, a vidék félkegyelműjének, akit egyszer elraboltak, és elvittek a délszláv háború egyik aknamezejére csigát gyűjteni, de megszökött, és valahogy hazakeveredett. Sosem derült ki, útja során mit mondhatott, hova tart, azon kívül, amit E.T. hajtogatott. Néha az emlékeitől elgyötörten feküdt részegen hortyogva az úton, olyankor P. néni azt mondta,
eddig is megvolt közöttünk, eztán is meglesz.
De nem ez a mentalitás szűnt meg, hanem a közösség maga. Sokan beköltöztek a falvakba, meghaltak vagy egyszerűen hátrahagyták házaikat. A legtöbb tanya az enyészeté lett, ahol valaha élet volt. A nádtetőket széttúrják az állatok, nem védik tovább a vályogból készült falakat, eláznak és eltűnnek az épületek. A dimbes-dombos, borókás, nyárfás táj egy darabig még bírja, de egyesek szerint a felmelegedés miatt a Kiskunság könnyen egyike lehet majd Európa félsivatagi tájainak, és saját magából csinál sírt az el nem mondott történeteknek.