Ez a kettős egy egészen különleges műfajt honosított meg a humor, a kabaré világában, aminek az volt a lényege, hogy a számaik abszurdak voltak, és a rögtönzésre épültek
– mondta Markos Györgyről és Nádas Györgyről Szilágyi János.
1982. június 6-án a rádió harmadik Humorfesztiváljának döntője zajlik épp a váci művelődési ház színháztermében. A 35 fokos hőségben utolsó műsorszámként lép színpadra két fiatalember, amikor a szöveget felolvasó Kossuth-díjas színészek már bakit bakira halmoztak a reflektorok gyilkos forróságában, és a nézők már csak kapkodni tudják a levegőt. Egyik rádióállomás a másik után szólal meg, mintha valaki váltogatná az adókat, majd felhangzik az a három mondat, amire egy egész ország kapja fel a fejét:
Jó napot kívánok! A Magyar Rádiótól jöttem. Igaz, hogy ön befalazta az édesapját?
„A két Gyuri, a Markos és a Nádas létrehozta a csodát – miért is nem kaptunk érte Nobel-díjat? –, megszülte Hugyos Józsit, aki élete alkonyán, nyolcvanévesen látta meg a napvilágot. (Újabb érv a nemzetközi tudományos elismeréshez.) Azt persze nem tudom, hogy melyikünk volt az apa és melyikünk az anya, de az tény: szellemi szülöttünk hamarosan az eltartónkká vált” – így vall erről később könyvében az egy csapásra országos hírűvé vált duó ifjabbik tagja, Nádas György. (Hugyosjózsi szülei, avagy a Markos–Nádas-sztori, Kossuth Kiadó 1982.)
A kőbe zárt lélek a nyolcvanas évek divatos műfajának, az oknyomozó riportnak köszönheti világra jöttét, amibe akkor úton-útfélen belebotlott az ember, és a parasztbácsinak éppúgy elege volt már belőle, mint a szalag mellett dolgozó munkásnak vagy a minisztériumi tisztviselőnek. A paródia hatása frenetikus volt. Egy ország fogta az oldalát a nevetéstől. Ahogy Markos utánozta a falusi porta összes állatát (röfögött, kukorékolt, ugatott, bőgött, mint egy tehén) és Józsi bácsi fiaként védte a maga igazát, ahogy Nádas folyamatosan váltogatta a nyugalmát minden körülmények között megőrző riporter és a siránkozó hangú, kissé már demens Józsi bácsi megszólalásait (lényegében önmagával beszélgetett), az ikonikussá vált. A Hofi–Koós-duó után végre megszületett egy saját, összetéveszthetetlenül egyedi hangú szellemi társulás, ami aztán egy évtizeden keresztül a magyar kabaré meghatározójává vált.
De ki volt az a két fiatalember, aki maga mellé tudta állítani és legfőbb támogatójává tudta tenni Marton Frigyest, a Rádiókabaré atyaistenét, és ki tudta vívni Hofi elismerését?
Mindketten híres művész édesapák mellett nőttek fel (Nádas Gábor zeneszerző, Markos József – Alfonzó), de kivételes tehetségüket mutatja, hogy ki tudtak lépni az árnyékukból, és meg tudták teremteni a saját hangjukat, a saját elképzeléseiket. Bevallásuk szerint bővelkedtek a jobbnál jobb témákban, csak szét kellett nézniük a környezetükben.
Ilyen hálás témának ígérkezett a katonaság is, pláne hogy Nádast nem sikerült felmentetni alóla. Pedig Sas Józsi minden szocialista összeköttetését bevetette, de hiába. Azonban támadt egy óriási ötlete: csináljanak a srácok egy katonaszámot! Ezzel már be tudta imádkozni pártfogoltját a Magyar Néphadsereg Honvéd Művészegyüttesébe, ahonnan azonnal kikérte a Mikroszkóp Színpad számára. Slusszpoén, hogy Gyuri még a Szocialista Kultúráért kitüntetést is megkapta a végén, pedig többnyire csak a zsoldjáért járt be a laktanyába.
Az „ügyefogyott kopasz és az akkurátus őrmester szópárbaja” mindenütt óriási siker volt, de egy idő után az alkotók kezdték unalmasnak találni az előadást, ezért elkezdték ontani a fergetegesnél fergetegesebb poénjaikat. Ahhoz is elég bátrak voltak, hogy a legkényesebb aktuális témákat is felvessék a katonaszám előadása alatt. Nagy volt a csönd Csernobil miatt, hírzárlatot rendeltek el, ami nem izgatta különösebben a két Gyurit, szépen beleszőtték a szövegükbe a következő viccet:
„A szám közben egyszer csak elkezdtem mesélni, hogy miről beszélt a hadgyakorlaton az egyik vadászgép pilótája. Gyuri meg biztatott: „Na, mondja, kopasz!” Én meg mondtam, hogy látott egy öregasszonyt repülni a seprőjével, és rémülten kérdezte tőle: „Maga boszorkány, nénikém?” Mire a banya: „Nem, takarítónő voltam Csernobilban.”
Ezt is felülmúlta később – már a Ceaușescu házaspár televízió által is közvetített kivégzése után – Nádas, amikor megkérdezte szeretett őrmesterét, tudja-e, hogy miért nem hallani mostanában Ceaușescu-vicceket. Az persze nem tudta, mire máris csattant a válasz: „Mert lelőtték a poént.”
Markos György, Nádas György és Boncz Géza. (MTI-fotó: Hámor Szabolcs)
Az egyik legjobb témát maga a sors kínálta ezüsttálcán 1983-ban: olasz gengszterek felbérelték minden idők legostobább magyar bűnözőit, hogy lopjanak el egy Raffaellót és egy Tintorettót a Szépművészeti Múzeumból. A két „nehézfiú” nyilatkozatát hallva a duó – saját bevallása szerint – leesett a székről a nagy röhögéstől. Nem sokkal ezután meg is született A notre-dame-i teremőrök jelenete, ami a magyar kabaré újabb klasszikusa lett.
„Gyuri elemében volt, nyomban kitalálta, hogy nekem mint a legrátermettebb teremőrnek legyen 34 dioptriás szemüvegem, és a kezemben lógó ételhordó tűnjön önvédelmi fegyvernek.”
Majd következett a felejthetetlen Erzsike, a fiatalkorú pesti lány, aki a Kékfényben mesél arról, hogy a Totya meg a Soma meg ugye a 97 galeritag, de hát ő nem kurva, csak éppen imád kefélni. Ez a Kékfény-interjú is azonnal bevonult az ország kedvencei közé.
A Markos–Nádas-duó időnként Boncz Gézával kiegészült trióvá, akit mindketten nagyra becsültek és nagyon szerettek. Verbális humorát verhetetlennek tartották („sztálingózik a hó”, „a takarítónő az őrület határát súrolta”), minden hülyeségre kapható volt, így aztán kialakult köztük a tökéletes összhang.
A közönség által annyira szeretett duó 30 évvel megalakulása után újra összeállt – tervei szerint – egy előadásra. Öt telt ház lett belőle.
