Egy kapcsolat bensőséges rendszerét nehéz morális kódexekkel rendszabályozni. Mindenki maga dönt arról, hogyan érvényesül, viszont a döntésének következményeit is viselnie kell. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a párkapcsolatok hatalommániás, dominanciaalapú felfogása torz stabilitást eredményez, amiben az egyik fél tulajdonképpen feláldozza önmagát. A vesztes szinte mindig a nő. Megsemmisül, vagy csak egyre apróbb lesz, pusztán azért, hogy a másik nyeregben érezze magát.
A bántalmazó logikája szerint, amit megengedhetek magamnak a másikkal szemben, azt csak az a felhatalmazás igazolja, amit önmagamnak adtam, önző érdekeim védelmében. Például azért felejtelek el, vagy bagatellizálom azt, amit elértél, mert így érzem magam biztonságban. A rosszul értelmezett tradicionális nemi szerepek azért védik bután a férfit, mert egy megkérdőjelezhetetlen tekintélyre alapozzák a családok stabilitását. Különösen nehéz ezt elfogadni akkor, ha körülöttünk évtizedekig regnáló családok szeretett tagjait látjuk harcolni a végtelenségig. Változtatni a generációk tapasztalatain alapuló normákon pedig nem a hagyományaink elleni önkényes lázadás, hanem a felek jogos egyenlőségébe vetett hit melletti harc.
Egy férfiak uralta világban…
Férfiként írni a lelki és verbális erőszakról elsősorban azért problémás, mert patriarchális társadalomban élünk, és ennek negatív következményei elsősorban a nőket érintik. Ezzel az állítással nem tiszteletkört futottunk, pusztán csak jeleztük, hogy ismerjük a tényeket. Egyre erősebbek ugyanis azok a hangok a nyilvánosságban, amelyek a nehezen tetten érhető verbális és lelki erőszak következményeit vitatva, bomlasztónak állítják be az áldozatokat védő közösségek álláspontját, mintha ők veszélyeztetnék a társadalom alapszöveteit. A határozottságnak álcázott uralom pont abban a leghatékonyabb, hogy természetesnek állítja be a leginkább jellemző bántalmazási módokat. Mégis éppen ezekben a kapcsolatokban megy nehezen a sima beszélgetés is akkor, ha a másik érveit képtelen cáfolni az erősebb fél. Ahogy ebben az eszköztárban például a titkolózás sem a természetes autonómia része, hanem egy fenyegető hangulatú elzárkózás. A folyamatos hibáztatás vagy a rendszeres leszólás mindig azt célozza, hogy az egyik fél a saját önfeladásán keresztül illeszkedjen egy kapcsolatba.Ha valaki nem képes megérteni azt, hogy a másikra irányuló figyelme akár korlátozó is lehet, valószínűleg éretlen egy párkapcsolatra. Lehet versenyezni úgy is, hogy nem az érintett személyét, hanem a véleményét vitatjuk, és így a hatalom és a dominancia hirtelen sokkal feleslegesebbé válik.
Nincs jogi következménye a szavakkal verésnek
Kifejezetten hamis az a szembeállítás, ami a férfi és nő közti szövetséget félti az egyenlőség érvényesülésétől. A hatalommánia nem szexi, hanem szexista. Ahogy az idealista, sem naiv, pusztán csak számít a felek közötti alapvető tisztelet betartására akkor is, ha az éppen aktuális érdekek mást diktálnának. Ugyanis aki a szóbeli és lelki erőszak eszközeivel érvényesül, az durván megsérti a hétköznapi játékszabályokat. Még akkor is, ha nálunk ennek se társadalmilag, se jogilag nincs igazán komoly következménye.
Érdemes tehát újra és újra kimondani, hogy a szóbeli és lelki erőszak célja a másik feletti hatalom megszerzése és fenntartása. Bármelyik fajtáját is vizsgáljuk, a vádaskodástól az ítélkezésig, a viccnek álcázott leszólástól a terelésig, mindig azt fogjuk tapasztalni, hogy ezek a megszokott és hétköznapi formák csak az elnyomást erősítik. Aki az ilyen alapon álló kapcsolatot látja stabilnak, az egy hamis benyomás áldozatává válik.
Pont ezért is tiszteletreméltó és megkerülhetetlen az a tudás, amit a probléma kapcsán a nőket segítő szervezetek az utóbbi évtizedekben felhalmoztak. Azok, akik felemelik a szavukat az ilyen romboló gyakorlat ellen, nem a hatalmat szeretnék megszerezni a másik felett. Ők a bántalmazót leplezik le, és állítanak elé egy olyan elvárást, amit nem képes teljesíteni. Amíg egy párkapcsolati minimum nem érvényesül automatikusan egy társadalomban, addig nem lehet eleget beszélni erről a problémáról.