Nem minden testvéri kapcsolat idilli, a legtöbbre azonban mégis elmondható, hogy ha gond van, és segítség kell, felnőttként a testvérünkhöz fordulunk először. A testvérünk a legnagyobb tanítók közé tartoznak – akár tudatosan, akár akaratlanul teszik. Te mit tanultál a testvéredtől?
A vita és a veszekedés két külön fogalom
Egy testvéri kapcsolat nem attól lesz jó, hogy soha nem különböztök össze, de nem mindegy, hogy valakivel vitázol, vagy veszekszel. A testvérem megtanított a kettő közötti különbségre: az érvekre építő vita előrevisz, a veszekedés viszont rombol – utóbbiból pedig gyerekkorunkban bőven volt részünk. Ugyan nem tudatosan, de mindketten rájöttünk az évek alatt, hogy ha nézeteltérésünk van, és meghallgatjuk a másik érveit, megengedve magunknak, hogy az ő szemszögéből lássuk a problémát, sokkal hamarabb közös nevezőre jutunk, mint ha mindenki csak a saját igazát szajkózná. Ezt pedig azért tudtuk megtenni, mert nem féltünk attól, hogy elveszítjük egymást.
Ha igazán nagy baj van, nem vagyok egyedül
Nem minden testvéri kapcsolat idilli, mégis, ha bajba kerülünk, nem vagyunk egyedül. Hiába verekedtünk egymással gyerekként, ha valaki bántani merészelt, a nővérem azonnal ott termett, és védőangyalként bárkit bokán rúgott. Felnőttként természetesen már nem efféle gondokkal küzdünk, de ugyanúgy számíthatok rá, ha egyedül érzem magam egy helyzetben. Felhívhatom, tanácsot kérhetek tőle, és ő az, aki nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is mellettem áll. Akkor is támogatott, ha a szüleink nem feltétlenül értettek egyet, vagyis soha nem voltam egyedül.
Megtanultam, hogy akkor is tartsak ki, ha még nem látom a fényt az alagút végén
Sokszor kerültem már olyan helyzetbe, amikor nemhogy a fényt nem láttam az alagút végén, hanem egyszerűen egy fekete zsákutcának tűnt az út, amin jártam. A nővérem példája azonban mindig előttem lebegett: az volt az álma, hogy fogorvos lesz, de az egyetemre négyszer kellett jelentkeznie. Az első sikertelen próbálkozás után a legtöbben talán tettek volna egy második kísérletet a bejutásra, de biztos vagyok benne, hogy a harmadik elutasítás után kevesen próbálkoztak volna tovább. A nővérem ezen kevesek közé tartozik, ma már sikeres és elismert fogorvos. Megtanította nekem, hogy ha valamit igazán akarok, elérhetem – még akkor is, ha akadálypályának tűnik az ahhoz vezető út.
Rávezetett arra, mit szeretnék igazán
Ahogy visszaemlékszem, nem egyszer idegesített fel, és frusztrált a nővérem viselkedése, de ma már tudom, ezzel is tanított. Hallottam már sokszor azt, hogy ami a másik emberben zavar, valójában saját magunkban is megvan, de soha nem tulajdonítottam ennek jelentőséget. Egészen addig voltam ezzel így, amíg rá nem jöttem, miért éreztem magam olyan kellemetlenül, amikor a nővérem lediplomázott, és fogorvos lett. Mivel ő nem adta fel, és elérte azt, amiről álmodott, fogorvos lett, én úgy éreztem, lemaradtam, de nem a tanulmányokban: hagytam, hogy egészen más főiskolára írassanak be a szüleim, mint amire valójában vágytam. Amikor a nővérem tükröt mutatott, én is mertem engedni a gyerekkori vágyamnak, és iskolát váltottam.
A család a legfontosabb
A barátok rendkívül fontosak, és kialakulhatnak olyan kötődések, amik életünk végéig kitartanak. De ha van testvéred, az semmihez sem hasonlítható: pontosan tudja, hogy milyen problémákkal küzdesz a családban, és olyan helyzetekben is veled van, amikor már mindenki más eltűnt a látóhatáron. Édesanyánk ápolásánál jelen volt a legnehezebb pillanatokban, azokban a helyzetekben is, amikor lelki támogatásra és valódi tettekre volt szükség. A nővéremtől megtanultam, hogy az élet alakíthatja egészen különböző módon is a sorsunkat, a család az, amire mindig, minden esetben számíthatunk.
Szponzorált tartalom
