Ha öreg barátnőmnek igaza van, te jó isten, minek nézünk elébe?
Van egy anekdotám is, de az sem kecsegtet semmi jóval. A fiatal professzor szomorúan figyeli, ahogy idős tanára, az öreg tudós egyre kötekedőbb, bizalmatlan, meggyanúsítja a munkatársait a bölcs tanárból szekánt vénember lett. A fiatal professzor odainti tanítványát, és azt mondja:
Kedves fiam, ha majd megöregszem, és netán én is bizalmatlan leszek, vagy kötekedő, kérem, figyelmeztessen
Telt, múlt az idő, a fiatal professzorból öreg tudós lett. Kötekedő, bizalmatlan, fiatal kollégáira bizony féltékeny
Tanítványa emlékezett a kérésére, egy nap, nehezen találva a szavakat, ezt mondta:
Professzor úr, valamikor arra kért, figyelmeztessem, ha netán bizalmatlannak, féltékenynek érzem
Az öreg tanár ránézett:
Hát már te is, fiam
Mielőtt végképp elkeserednénk, jelentem, találtam az öregedéshez egy kapaszkodót. Polcz Alaine-t. Vele bármiről jó beszélgetni. Ül az ember a közelében, és hallgatja. Nyolcvanon túl is csillogó a hangja, tele erővel. Sajátos, csak rá jellemző módon, most az öregedést tanítja. Hangoskönyvén saját, személyes tapasztalatait mondja el mi mindennel jár, mit hoz az idős kor. S milyen egyszerűen mesél
önironikusan, tele humorral, mégis halálosan komolyan véve életünknek ezt a nehezen elfogadott időszakát. Nem csoda, hogy hatvanperces lemeze pillanatok alatt elfogyott a boltokból.
Most a hangoskönyvéből vett idézeteket meg-megszakítja beszélgetésünk egy-egy részlete. Arra kértem Alaine-t, mondjon tanácsot, hogyan éljünk, mire érdemes figyelnünk, akár fiatalnak, akár öregnek, hogy minél inkább fájdalommentes legyen életünknek ez az egyáltalában nem érdektelen része.
Gizinél ebédeltem. Nyugdíjasház, jobbra-balra öregek. Beszélgettünk, természetesen az öregedésről. Döbbenten tapasztaltam, hogy itt egyre rosszabbul mozgok, nyögök, mikor fölállok, fogjuk a derekunkat. Elmondja, itt napról napra arról folyik a szó, kinek mennyi nyavalyája van. Furcsa, hogy az ember így éli meg, pedig ezek nem is betegségek, hanem egyszerűen a mozgás biztonságának elvesztése. Hogy minduntalan belebotlik az ember a szőnyegekbe. Hogy úgy érzi, elég magasra emeli a lábát, aztán csodálkozva tapasztalja, hogy mégsem. Vagy, ha lépcsőn megy föl, nem érzi pontosan, hol a lépcső
Panaszkodni veszélyes
!
Nemrég egy idős hölgy hívott fel a lakásomon. Tíz percet kért, hogy beszélgessek vele. Azt mondta, mindennap találomra felhív valakit, annyira nincs senki, akivel szót válthatna. Pedig gyerekei, unokái vannak.
Annyira elhagyatottak az öregek, mint talán soha. A fiataloknak nincs idejük rájuk, azt érzik, lassan kimaradnak mindenből. Nem értik a mai életet. Nagy a szakadék a fiatalok és az öregek között. De ezt olyan könnyű áthidalni. Csak meg kell tanulni az öregedést.
Kinek van ezzel több dolga?
Azt gondolom, először nekünk. Ha az ember nem burkolózik be az öregségébe, akkor kapcsolata marad a világgal. Nekem sokkal több a fiatal barátom, mint az idős.
Látom, hogy tanítani kell azt is, hogy ha fölhív a fiad, lányod, unokád, ne arról panaszkodjál, hogy mid fáj. Mert amikor elkezdik az öregek
Sokszor figyelem, ha kórházban vagyok, látogatáskor megjönnek fáradtan a fiatalok, hozzák az ennivalót, a gyümölcsöt, hogy van, mama
? Jaj, ne is kérdezd, háromszor kellett szúrni az injekciót, és levittek a röntgenre, és várni kellett, és mindig ez a nyomás a gyomromban, hát már sose lesz ennek vége
És mondják, mondják, már tíz perce, már húsz
ez senkinek se jó. Mert az ilyen panaszáradattal nem lehet mit kezdeni. Tehát, betegségről vagy semmit, vagy röviden! Vagy humorral, vagy precízen, pontosan beszámolni, mit mond az orvos, mi a gyanú, ez érdekli őket. A humor fontos, akkor együtt tudunk nevetni. Mit tanultam most is a kórházban? Mi a különbség a halál és a vécé között? Semmi. Menni kell
A teljes cikk a 7. heti, február 15-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.
