Emlékeznek Török Sándor Hahó, a tenger! című filmjére, melyben Öcsi szorongva, féltékenyen várja testvére érkezését? Anyukája már a kórházban van, s egyszer csak megszólítják a játékok: az érkező új embernek szüksége lesz rá, hogy megmutassa neki a világot, elmagyarázza a szokásokat, a törvényt! Végül hangjuk összeolvad egy kiáltásba: S ha félni fog a sötétben, ki védi meg őt? Egy hős, egy vitéz, egy rettenthetetlen: egy másik ember!
Igen, mindig egy másik embert keresünk, hogy az védjen meg bennünket – a felnőttségtől, az egyedülléttől, a terhes családi kötelékektől… Egy férjet vagy feleséget. Ám hatásos védelmet adhat-e két infantilis ember szövetsége? Leonardo da Vinci így határozta meg a boltívet: „Két egymásnak támaszkodó gyengeség, amelyből végtelen erő keletkezik.” A társfüggőség nem elvetendő lehetőség, hogy az ember talpon maradjon – ha egyik partner se nő fel. Mert ilyen formában csak addig van szükségük egymásra. Ha valamelyikük akármilyen hatásra (új szerelem, pszichoterápia, erős érzelmi megrázkódtatás) felnőtté válik, idegesíteni fogja partnere gyermeklelkűsége, támaszkodása. A másik meg nem érti, mi történik, és csalódottan eltávolodnak egymástól. Tisztáznunk kell magunkban, mi a fontos: az adott ember vagy a helyzet? Ha valakinek az ember a fontos, az más kérdés, mint ha az, hogy legyen mellette valaki, vagy a házasság, a lakás, a jövedelem. Sokan ugyanis a helyzetet akarják megőrizni, nem az embert. Ő helyettesíthető – ha jön egy új kapcsolat, megváltozik a személy, akinek ugyanazok az érzelmek szólnak.
| Te mennyire függsz érzelmileg a párodtól? Tesztünkből most megtudhatod! |
Titkok nélkül
Tanár úr – mondja nekem két egyetemista –, szeretjük egymást, össze fogunk házasodni, és soha nem lesz titkunk egymás előtt! Gratulálok – mondom, és közben arra gondolok, hogy nem fog sokáig tartani a kapcsolatuk. Egy másik ember ugyanis nem arra való, hogy valaki az élete összes titkát és terhét rátegye. Mesterem, Füst Milán fiatalkori visszaemlékezéseiben ír egy epizódról, amikor egy beszélgetés hevében így szólt hozzá a legjobb barátja: „Milán, ha akarod, most még őszintébb leszek hozzád!” Füst azonban megelőzte: „Inkább ne!” Valamit megérzett abból a problémából, amit A kékszakállú herceg várában olyan zseniálisan írt meg Balázs Béla. A Kékszakállú herceg sötét, komor várában megjelenik Judit, az új szerelem, és lát hét bezárt ajtót. Kéri a herceget, nyissa ki őket. Ő kinyitja az elsőt, és világosabb lesz, majd a másodikat, a harmadikat, a negyediket, az ötödiket – ragyog a fényben a vár. Judit kéri a hatodik ajtó kulcsát is, ám azt mondja a Kékszakállú: azt már ne akard! De Judit erőszakos, és kinyittatja azt is. Egy tavat lát. Kérdezi: mi ez? Könnyek, Judit, amiket elsírtam életemben – válaszolja a herceg. – Ne akard megtudni, hogy miért. Igen ám, de amint kinyitja a hatodik ajtót, sötétebb lesz a vár megint. Judit azonban nem tanul ebből, kierőszakolja a hetedik ajtót is, ami mögül előjönnek a férfi egykori szerelmei, akiket őriz a szívében, az emlékezetében. A vár visszasötétül, újra olyan komor lesz, amilyen volt, és Juditot besorolja a Kékszakállú a múltjának női közé. Nincs abban valami ősi bölcsesség, hogy egy embernek joga van bizonyos dolgokat megőrizni magának? Ez nem szeretetlenség, egyszerűen a szuverenitásnak egy szintje, amit tisztelni kell. Lehet köztünk a legszorosabb kapcsolat, akkor is joga van a másiknak ahhoz, hogy legyen az életének olyan területe, amit nem oszt meg velem. Nem arra való egy társ, hogy életünk minden megoldatlanságát és terhét az ő vállára rakjuk. Úgysem tud vele mit kezdeni.
Van még dolgunk együtt?
Az ember rettenetesen fél egyedül maradni, ezért kell neki egy életszövetséges. Benne marad akár egy halott kapcsolatban is, hogy ne legyen magányos. Pedig sokszor érdemes keményebben is feltenni a kérdést, hogy ha nem tart halálig egy viszony, akkor mikor ér véget. Erre azt tudom felelni, hogy egy kapcsolat addig él, amíg a társak úton vannak, valahonnét valahova tartanak. Véget pedig akkor ér, ha már csak ismétlik magukat, ha a konfliktusaikban már végszavaik vannak, és mindenki tudja, mire hogyan reagál a másik. Ha ez bekövetkezik, akkor a kapcsolat meghalt. Persze lehet élni egy halott viszonyban is – de minek? Mert ez egyben el is zárja a lehetőséget mindenféle újrakezdés elől. Tehát fel kell tenni a kérdést, hogy van-e még dolgunk együtt. Ugyanoda tartunk, vagy az együttélés évei alatt szétváltak az útjaink?
 Lélekrágcsálók A gyűjteményes kötet Popper Péter legjobb előadásaiból kínál remek válogatást. |
Az ember nem tulajdon
Sajnos, a jóisten elfelejtette beleírni a szívekbe, hogy az ember nem tulajdon. Vajon megadom-e azt a szabadságot egy kapcsolatban, hogy a másiknak lehet öröme rajtam kívül is? Ez nehéz kérdés, mert a birtoklásnak gyakran az a megjelenési formája, hogy nem lehet örömed nélkülem. Ha egy nő nem tűri el, hogy a férje leüljön a haverjaival sörözni, mert az nélküle történik, vagy egy férfi nem fogadja el, hogy a felesége a barátnőjével elutazzon, mert akkor nincs a szeme előtt – az sosem vezet jóra. A tulajdonként kezelt ember előbb-utóbb fellázad. Ha valaki rabságnak, megkötözöttségnek érez egy kapcsolatot, azt tényleg nem lehet kibírni. El kell tudni viselni, hogy a másik nem az én tulajdonom, hanem egy szuverén lény. Fiatalkoromban, amikor már meg voltam fertőzve pszichoanalízissel, nagyon odafigyeltem a szótévesztésekre. Tetszett nekem egy lány, aki viszonozta is a közeledésemet, de egyszer véletlenül azt mondta: „Alig várom, hogy ölelő karmaimba zárjalak.” Úgy spricceltem el, mint a sicc! Mert ebben benne van a rabság fenyegetése. Abból pedig nem kérek.
Cikkünk a Nők Lapja Psziché legfrissebb jelent meg.
A tartalomból:
- Társfüggőség
- Miért szeretünk adni?
- Cyberözvegyek – Férjük inkább a laptopjával bújik ágyba
- Apának lenni 20, 40, 60 évesen
- Méltósággal megöregedni
- Tavaszi tisztítókúrák
Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted!
