A szülő-gyermek kapcsolatban két olyan természetes krízis fordul elő, amelyek kikerülhetetlenül jelen vannak, és fontosak a személyiségfejlődés szempontjából – mondhatni a gyerek jövőjének meghatározói. Ezek közül az első már az élet hajnalán jelentkezik, a második pedig serdülőkorban.
Apu és anyu belülről irányít
„Amíg az én házamban élsz…!” Serdülők szüleinek szájából – leginkább az apáéból – gyakran elhangzik ez a mondat (sokszor abszolút jogosan), és ettől minden kamasz haja égnek áll. De közben a gyerek is ezt gondolja: „Amíg az én házamban élsz, addig közöttünk nem lesz béke!” Mit is jelent ez? Hol van a gyerek háza? A fejében! „Amíg nem tudok kibontakozni, önmagam lenni, mert te (apa vagy anya) a fejemben uralkodsz fölöttem, addig nem lesz közöttünk béke!” Meggyőződésem, hogy ez az identitásprobléma – attól függően, hogy miként oldódik meg, és megoldódik-e egyáltalán – a felnőtt létet alapvetően meghatározza. A kétéves kor utáni időszakot, az úgynevezett dackorszakot folyamatos összetűzések jellemzik. A gyerek megpróbálja bemérni, hogy meddig terjed a hatásköre. Ez egy óriási krízis, ami ha minden jól megy, háromévesen kezd rendeződni, öt-hat éves korra pedig megoldódik, méghozzá egy különleges trükk révén. A szülő látja, hogy a gyerek szeretne „megszabadulni” tőle (vagyis önállóan felfedezni a világot), ezért szép lassan belopja magát a kicsi fejecskéjébe. Ő pedig már hároméves korában ott viseli magában anyut és aput, vagyis azokat az értékeket, normákat, amelyeket élete első három évében megtanult. Mire öt-hat esztendős lesz, előttünk áll egy kicsinyített felnőtt, akinek a szabályok, a törvények, melyeket a szülőtől megtanult, szentek és sérthetetlenek. Persze ne legyünk naivak: ezeket ő naponta többször is megszegi, de az eszébe sem jut, hogy maguk a szabályok esetleg rosszak. Ezért megjelenik a gyerek életében az a kellemetlen érzés, amit bűntudatnak, lelkiismeret-furdalásnak nevezünk. Azt a furcsa szülői homunkuluszt, kisembert pedig, aki odabújt a fejébe, felettes énnek vagy szuperegónak hívja a pszichológia. A felettes én fentről irányít, de a hatéves ezt nem veszi észre. Ő azt hiszi, hogy már minden szabályt és törvényt ismer, ha pedig megszegi ezeket, akkor lelkiismeret-furdalása támad. Tíz-tizenegy éves kor körül azonban rájön – akár megfogalmazza magának, akár nem –, hogy becsapták. A szülők belebújtak, így hiába hitte azt, hogy egyedül dönt, bentről úgy irányítják, mintha ott lennének vele. „Hohó! Te itt élsz az én házamban – de akkor hol vagyok én? Ki vagyok én? Mindaz, amit eddig láttam magamból, a homunkulusz volt bennem – most arra vagyok kíváncsi, hogy én ki vagyok!”
Segítségkérő csápok
Ez a fajta krízis intrapszichikus, azaz belül zajló jelenség. Ilyenkor mondja a szülő: „Tanár úr! Az első négy osztályban a gyerekem kiválóan tanult, otthon is minden rendben volt. Most meg nem lehet elviselni! Tizenkét éves, és ha este hétkor indul valahová, én pedig óvatosan megkérdezem: hová mész, kisfiam?, már ettől is kitör a botrány. Ilyenkor megkapom, hogy semmi közöm hozzá! Elrohan, becsapja az ajtót, én meg ott maradok leforrázva. Mit rontottam el!?” Nem tudja a szülő, hogy a gyerek maga se érti, mi történik, és ahogy kiér az ajtón, megkérdi magától: „Úristen, ezt most miért csináltam?” De fontos neki, hogy így viselkedjen, mert meg akar szabadulni a felettes éntől, azt akarja, hogy saját maga lehessen. Az esetek java részében azonban tizenöt-tizenhat éves korban a gyerek észreveszi, hogy magányos. Miközben persze sok társ veszi körül, igazából egyedül van, ezért elkezdi kinyújtani a csápjait. Ezt abból lehet észrevenni, hogy azt mondja: „A szüleim nem értenek meg”. Én ezt nagyon jó jelnek tekintem, mert egy évvel korábban még fütyült rá, hogy megértik-e a szülők – most már megjelenik a vágy, hogy értsék meg. Vagyis van öt-hat nehéz év, amit emberpróbáló feladat végigcsinálni. Az viszont nagyon lényeges, hogy amikor kinyújtja a csápjait, akkor ott legyen a szülői kéz, amelybe belekapaszkodhat. Ha ugyanis a tizenegy–tizenhat éves nem talál kapaszkodót, akkor visszahúzza a csápjait, és ez a szülő-gyerek kapcsolat elromlásához vezethet.
| Visszatalálunk egymáshoz? A Nyitott Akadémia sorozat legújabb kötetében Ranschburg Jenő, Bagdy Emőke, Vekerdy Tamás és F. Várkonyi Zsuzsa kitűnő írásait olvashatjuk el a szülő-gyermek kapcsolat konfliktusairól és megoldási lehetőségeiről. |
Fény az alagút végén
Az egyik lányom rettenetesen nehezen serdült, kétségbeesve vártam az időt, hogy legyünk már túl rajta. Először akkor éreztem, hogy kifelé tartunk ebből a szakaszból, amikor olyan kedvesen, elfogadóan lenéző kezdett lenni velem. „Jól van, apu, jól van.” Mert a serdülő ellenérzése, az a hatalmas belső vágy, hogy ne irányítsa őt belülről a szülő, mindennapi dolgokban jelenik meg. „Rettenetes, ahogy apu csámcsog! És ahogy öltözik!” Tehát rengeteg látszólagos apróság van, amit alig bír elviselni, de higgyük el: ő kifejezetten keresi ezeket az idegesítő dolgokat. Ez a konfliktus ugyanis fontos számára. A továbbvezetett, valódi identitáson alapuló élet ennek a konfliktusnak a megoldására épül. Ne féljünk tehát a szülő-gyermek kapcsolat természetes kríziseitől, és ne akarjuk elkerülni ezeket: nagy szükség van rájuk az egészséges fejlődéshez!
Cikkünk a Nők Lapja Psziché Párkapcsolat különszámában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Társfüggőség
- Miért szeretünk adni?
- Cyberözvegyek – Férjük inkább a laptopjával bújik ágyba
- Apának lenni 20, 40, 60 évesen
- Méltósággal megöregedni
- Tavaszi tisztítókúrák
Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted!
