Méltósággal megöregedni

Vállaljuk a napi rohangászást, gyógyszerbeadást és az állandó rettegést, hogy valami történik az idős, segítségre szoruló szerettünkkel? Vagy nagy levegőt veszünk, és elkezdünk érdeklődni, hogy hol kaphatna folyamatosan szakszerű ápolást, korabeli társaságot? Nehéz döntés, és több tényező is befolyásolja, melyik a legmegfelelőbb. Az csak az egyik dolog, hogy összekaparjuk az otthonra valót, megbeszéljük a rokonnal, hogy mostantól új helyen fogja leélni hátralevő életét, megszervezzük a bútorok átszállítását, és egyeztetünk az intézmény orvosával a krónikus betegségekről. De a másik, sokkal fájóbb pont az, amikor szembenézünk az esetlegesen felmerülő lelki gyötrelmekkel. Az idősek küzdenek a tehetetlenség érzésével, hogy egyedül már nem boldogulnak a napi teendőkkel sem. A fiataloknak pedig szörnyű megélniük, hogy Anyu, akire egykor felnéztek, mindent elfelejt, vagy Apát pelenkázni kell, mert a hússütés közben stroke-ot kapott. És a nagyszülők kapcsán is fájdalmas a felismerés, hogy a Nagyi nem fog többé almás pitével várni bennünket, és a Papa sem kapál már a kertben. Ám jó esetben együtt élnek valahol, ahol ugyan látogatási rend van, de nyugalom, szakszerű ellátás, és sok velük hasonló korú és problémájú ember veszi körül őket. Mert nem minden idősek otthona borzalmas hely – a közhiedelemmel ellentétben. Számos intézet programokat szervez, odafigyel a bentlakók vallási meggyőződésére, igényeire, és megpróbálja minél otthonosabbá tenni azt a helyet, ahol nyugdíj után akár húsz-harminc évig is élnek az idősek.

Szerelem az új élet ajándéka
József és Lili szívet melengető történetét hallgatva úgy érzem, nem szabad feladni. Újpesti otthonuk, ahol fogadnak, tágas és világos. Két heverő, egy asztal székekkel és szekrény áll a szobában – akár egy lakótelepi lakás is lehetne. A fess öregúr és párja immáron egy éve él ebben az apartmanban. Bár a bekerülésük oka tragikus, szerencsére történetük boldogságba fordult. József Vácott élt nyugdíjas kora óta. Felesége rég meghalt, barátainak száma is megcsappant. Vágyott egy társra, ismerkedett is, de valljuk be, 90 évesen Vácott olyan hölgyet találni, aki megfelelne, és ő is neki, nem egyszerű. Ezen túl is lépett volna, egy nap azonban rátörte egy ismeretlen a házat. Az idős férfit a falnak lökte, értékeit elvette, őt berugdosta a mosdóba, bezárta, majd távozott a zsákmánnyal. József attól a perctől kezdve szorongott, és úgy érezte, nem akar tovább egyedül élni. Sokáig keresgélt, és hiába van a városban három otthon is, oda még jó másfél év lett volna a bekerülés. Végül Újpesten, kora ifjúsága színhelyén talált rá mostani lakhelyére. Szerencséje volt, épp megüresedett egy szoba, így két hét múlva már költözhetett is. „Meghalni jöttem ide, bevallom – mondja József. – Becsülettel felneveltem a gyerekeimet, nincs már kötelességem. Soha senkinek nem ártottam, velem pedig ezt művelte ez az ember. Bejöttem, de nem volt könnyű. A lakást a gyerekeknek adtam, ők pakolták össze, én nem lettem volna képes rá. Bár nehéz volt az idegen környezetbe beilleszkedni, az elmúlt egy év alatt nemcsak új ismerőseim, hanem pár barátom is lett. Aztán egy nap megismertem az otthonban egy kedves hölgyet, Lilikét, és szerelmes lettem belé. Azóta együtt vagyunk, és nagyon jó érzés, hogy hasonlóan gondolkodunk a világról, mindig tudunk miről beszélgetni. Minden délután együtt sétálunk. A családommal írásban tartom a kapcsolatot, a lányom és az unokám ugyanis külföldön él. Egyszerre kezdtünk új életet.”

„Innen nem kerülhet senki az utcára”
Ahogy végigmegyek a folyóson Budavári Erzsébettel, az otthon egyik vezetőjével, ő hol ennek simogatja meg a kezét, hol azt dicséri meg, hogy milyen jól lesült a napon. Árad belőle, hogy szeret itt lenni, segíteni az ügyes-bajos dolgok intézésében. Náluk szabály, hogy ha valakinek a házastársa meghalt, mellé nem költözhet be más. „Nem lehet megtenni – mondja Erzsébet. – Ezek az emberek együtt éltek 20, 30 vagy akár 60 évig is a társukkal, nem tehetek hirtelen melléjük egy idegent! Itt nincs olyan, hogy valaki utcára kerül, mert kevesebb a nyugdíja, mint a térítési díj. Megoldjuk. Ezek az emberek elég nagy traumát éltek át azzal, hogy idős korban költöztek be hozzánk, amikor már egyébként is nehéz megszokni az új dolgokat. Átélték a háborút, voltak hadifogságban, munkaszolgálaton, tragédiák történtek a családjukban. Amit tudunk, megteszünk értük. A házaspárok együtt laknak, kijárnak az otthonból, igény szerint gyakorolhatják a vallásukat. Próbálunk olyan feltételeket teremteni, amiket otthon megszoktak. Nyilván vannak szabályok, de ezeket úgy alakítjuk, hogy a legkisebb befolyással legyen az életükre. Sokat tanulok az idősektől. A hölgyek tanácsokat adnak, mit hogy csináltak a háború előtt. Praktikák, receptek és életek vonulnak fel előttünk.” Persze nem minden történet olyan vidám, mint Józsefé. A legtöbb idős ember nem akar otthonba költözni. A családjuk dönt így, mert már nem tudják megoldani az idős családtag ápolását, rohangálnak két munkahely és az iskola, óvoda közt, és kicsi a lakás is. De közben Magyarországon még mindig pejoratív értelme van az idősek otthonának. Holott Nyugat-Európában, Amerikában és több helyen már nálunk is remek körülmények és szolgáltatások várják ezekben az intézetekben az embereket. Ennek ellenére sok fiatal lelkiismeret-furdalással küzd, és folyton emészti magát, ha a mama vagy a papa ellátását nem tudja vállalni. Pedig ennek nem kellene így lennie.
Margit néni a kertvárosban élt, és állandó programok színesítették az életét. Kávézás a belvárosban a barátnőkkel, úszás minden másnap, fodrász, színház, opera. Egyetlen rokona, a lánya, a világ másik felén kezdett új életet, jó 40 évvel ezelőtt. Margit néni a szomszédokkal is jó kapcsolatban volt, vigyáztak rá. Ám egyszer csak elfelejtette, hová indult, vagy hová tette a pénzét, és égve hagyta a gázt. Mit csináljon az ember, ha több ezer kilométerre él, és nem tudja magához venni a mamát, aki ráadásul utálja a vejét? „Nem volt más lehetőségünk, mint egy idősek otthonában helyet keresni anyunak – mondja Mária, Margit néni lánya. – Nem tudunk hazaköltözni, anyut viszont 90 évesen nem költöztethetem hozzánk, idegen nyelvi környezetbe. Sok otthont néztem meg, mire megtaláltam azt, ahol biztonságban tudhatom. Ez fontos volt, hisz évente, kétévente egyszer jövünk haza, nincs arra lehetőségem, hogy rendszeresen meglátogassam. Az intézet a város szélén van, zöld környezetben, uszodával. Mindemellett folyamatos orvosi felügyeletet kap az otthonban, és bármikor érdeklődhetek felőle. Egy barátnőm jár be hozzá, hogy beszélgessen vele. Anyunak sok idő volt, mire elfogadta, hogy otthonban kell élnie, gyakran kérdezgette, mikor mehet haza. Talán most már belenyugodott, hogy itt fogja tölteni élete utolsó éveit. Nehéz helyzet ez mindenkinek, szülőnek és gyereknek egyaránt. Itt nincs jó meg még jobb döntés, csak rossz és rosszabb. Ennek ellenére úgy érzem, mindent megtettem, amit lehetett. Anyu napi 24 órás figyelmet kap, és úgy tűnik, lassan már barátokra is szert tesz. Persze hiányolja a bútorait, a barátnőit, a megszokott környezetet, de talán van, ami kárpótolja érte. Lelkiismeret-furdalás? Nem, nincs. Ahol mi lakunk, ott ez megszokott és elterjedt formája az idősek gondozásának. Csak az otthon élő barátnőimnek kell néha magyarázkodnom.”

Szakértő szemmel
Wendler Patrícia pszichológus több hasonló esettel is találkozott, és mindnek más volt a kimenetele. „Akadt olyan idős ember, aki úgy élte meg az otthonba helyezését, mintha börtönbe került volna, előfordult olyan is, aki haza is költözött. De volt, aki tudatosan, 8-10 évig készült arra, hogy ha be kell költöznie, hogyan rendezi át az életét – mondja a szakértő. – Nehéz ez az idős embereknek. Új élettérbe kerülnek, és egy szokatlan helyzethez kell alkalmazkodniuk. Közben óriási lélektani teher a hozzátartozóknak is, mert fel kell dolgozni, hogy a több száz éves családmodell (otthon születünk és halunk meg) megváltozott, és ezt az idős rokonnal is el kell fogadtatni. A bűntudat sokszor ebből adódik, és megjelenik egy szerepkonfliktus is. A család-munka-én hármasban folyamatosan egyensúlyozni kell az idővel, a teljesítménykényszerről nem is beszélve. Ott egy idős ember, akivel úgy kell bánni, mint egy gyerekkel. Ebből is adódhat konfliktus, és ehhez még jönnek az anyagiak. Fontos lenne, hogy időben kezdjünk el beszélgetni arról, hogyan lehetne mindenki számára jó megoldást találni. Nem kínos ezt szóba hozni, akár évekkel a beköltözés előtt. Kiderülhetnek rejtett konfliktusok, és lekerülhet egy nyomasztó teher a vállunkról.”

Cikkünk a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg.
A tartalomból:

• Miért szeretünk adni?
• Cyberözvegyek – Férjük inkább a laptopjával bújik ágyba
  
• Apának lenni 20, 40, 60 évesen
  
• Társfüggőség
• Tavaszi tisztítókúrák

  Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted!