„Természetesen sikeres” élet viszonylag kevés van. Mitől természetes a sikeresség? Attól, hogy a család így kezeli! Görcs nélkül, kényszer nélkül, könnyedén. Mintha azt mondanák: „Miért ne lenne sikeres a gyerek?” Ha a barokk zene királyára, Johann Sebastian Bachra gondolunk, az ő tucatnyi gyereke számára mindennapi élmény és lehetőség volt a zenélés. Ha akartak, ők is komponáltak (ketten ráadásul már-már apjukhoz méltó színvonalon) kórusban énekeltek, hangszeres zenét tanítottak, vagy épp csak élvezték mások muzsikálását. Az ő boldogulásuk olyan természetesnek tűnt, mint a levegő. Létezik egy ennél kacskaringósabb út is: ez pedig a család által kijelölt küldetés. Ezekben a családokban is él az a hit, hogy boldogulni igenis lehetséges, csakhogy az ő dicsőséges történetüket valamikor megtörte egy nagy veszteség, tragédia (elszegényedés, elárvulás, börtön, brutalitás). A pozitív mítosz viszont tovább él bennük, és minden erejükkel támogatják sikerre programozott gyereküket. Neki persze nem lesz meg az a választási szabadsága, ami a Bach gyerekeknek volt, de a küldetéstudat olyan sokféle jutalmat ad (erős összetartozás, kitüntetett szerep, igazságosság, jóvátétel), hogy nemigen van, aki ezt visszautasítaná.
A dac mint hajtóerő
Abraham Maslow amerikai pszichológus kutatásaiból is úgy tűnik, hogy a sikeres ember mögött többnyire egy támogató csapatot alkotó család áll. De nem mindig! Lehet a feltűnő eredményességnek egy egészen másfajta háttere is: a lázadás. Vannak olyan gyerekek, akikkel családjuk a kezdetektől fogva elégedetlen volt, nem tartotta őket sokra, sőt. A később Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert nagybátyja, Lenhossék Mihály például indulatosan tiltakozott, amikor unokaöccse bejelentette, hogy kutatóorvos szeretne lenni. „Ilyen buta embernek semmi keresnivalója a tudományban! Ha Albert képviselné a Lenhossék családot, az előző három generáció minden hírnevét tönkretenné!” Sok sorstársához hasonlóan valószínűleg Szent-Györgyit is a dac fűtötte, amikor komolyabb tanulmányokba fogott. És hát tudjuk, hogy manapság alig van magyar ember, akinek a szívét a Lenhossék név megdobogtatná, Szent-Györgyi Albertről viszont már minden érettségizett hallott.
 Teljesebbé válni – Önfejlesztés, önmegvalósítás, önmeghaladás A Nyitott Akadémia sorozat legújabb kötetében a magyar pszichológia négy „nagyasszonyának” (Bagdy Emőke, F. Várkonyi Zsuzsa, Kádár Annamária, Orosz Katalin) kiváló írásait találod. |
Bénító szülői tilalmak, parancsok
A világhírű pszichológus, Eric Berne terápiás megfigyelései alapján dolgozta ki elméletét „az élet forgatókönyvéről”. Magyarul sorskönyvnek is nevezzük azt a receptgyűjteményt, amelyben már egészen kicsi korban megfogalmaztuk az élet tanulságait a magunk számára. Ez a forgatókönyv akár mindhalálig kényszeresen ismételteti velünk a legártalmasabb jeleneteket is, és afelé terel, hogy sokadszorra is beigazolódjanak saját tételei: „Na, ugye megmondtam… (hogy téged nem lehet szeretni; hogy az emberek csalók; hogy csak veszíthetsz…)”. Néhány olyan szülői hozzáállásról szólnék most, amelyek erősen megbénítják gyerekeik boldogulását, torzítják énképét. Berne számtalan kliensénél tapasztalta, hogy életük kiteljesedését valami tilalomféle következetesen akadályozza. Ezek a tilalmak erős belső hangként érvényesülnek (holott mindig tudattalanok!), és beszűkítik az illető szabadságát. Akinek a szülei például rendszeresen azt a csalódásukat éreztetik, hogy „hogy lehet egy gyerek ilyen?!”, az egy „ne légy önmagad!”-nak nevezhető tilalomban nő fel. Fiúnak kellene lennie, pedig lány, lánynak kellene lennie, pedig fiú, nyugodalmasabbnak vagy dinamikusabbnak kellene lennie, mint amit vérmérséklete lehetővé tesz. Erőfeszítése, hogy megközelítse a “kívánt” alakzatot, életre szóló teher lehet. családoknál a tilalom szól, hogy „ne érezz!”. ahol haragot nem szabad érezni (gyerekeik többek között magas vérnyomással küszködnek majd), van, ahol örülni és lelkesedni tilos (az ő utódaik inkább fekélybetegséget szereznek maguknak, és rosszkedvű, kritikus emberekké válnak). Megint másoknál félni nem engedélyezett: gyerekeik kevéssé vigyáznak majd magukra, sok önbántás jellemzi életüket, de a mások megtorpanásaival szemben sem lesz bennük megértés. A sorskönyvi parancsok inkább hasonlítanak egy hajszoló ostorra (míg a tiltások bilincsre emlékeztetnek). Az egyik nagy erejű szülői üzenet a „légy tökéletes!”. Aki ezt kapta otthon, az már 99%-os teljesítményével is mindig boldogtalan lesz, és szinte csak a hiányzó 1%-ra tud gondolni. A 100%-os teljesítményt szintén örömtelenül éli át, „hiszen ez a természetes!”. Ugyancsak sokan ismerik a „ne okozz gondot!” elnevezésű szülői hozzáállást. Ilyen családokban a gyereknek az az alapélménye, hogy mindig neki kell alkalmazkodnia a többiek teherbírásához, kedvéhez, igényeihez – ha azt akarja, hogy „megtűrjék”, akkor állandóan meg kell húznia magát. Aki így nevelkedett, többnyire felnőttkorában sem mer kiállni igényeiért, és minden kapcsolatában túlalkalmazkodik.
Kevés dicséret, kevés kritika
Meggyőződésem, hogy sokkal kevesebb „sorskönyvi” problémájuk van azoknak, akik egy erősebben kollektív szellemű kultúrkörben nőnek fel; ahol egyértelműbbek a normák és szabályok, s ezek betartását természetesnek tartják. Ahol kinek-kinek nem kell naponta többször megvívnia a harcot akarata érvényesítéséért. Ahol nem minden lépést kell egyénileg kigondolni, mert bizonyos dolgok adottak, beváltak, eldöntöttek. Természetesen egyikünk sem tudja lényegesen megváltoztatni azt a kultúrkört, amelybe beleszületett. Egyetlen ötletem mégis van, amely segíthet, hogy ki-ki saját kis körén belül javítson ezen az óriási látszatszabadságot és még több bizonytalanságot okozó élethelyzeten: igyekezzenek csökkenteni egymás percenkénti értékelését – ne csak a kritizálást, a dicsérgetést is! Mert a kettő ugyanazt sugallja: hogy állandó megmérettetés alatt állunk. Magas árat fizetünk érte…
 Cikkünk a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg. A tartalomból:
|
