Psziché

Létezik újrakezdés?

Akkora energiabefektetéssel, ráfordított idővel, amivel harminc éve újra- és újrakezdem az angolt, bármit, például a volapük magashegyi nyelvjárásának törzsi árnyalatait is akcentus nélkül kellene beszélnem. De nem. Nyilván velem van a baj, meg az angollal, meg az idővel, meg magával az újrakezdéssel.

Képtelenség, hogy harminc éve üzembiztosan ugyanannál a szintnél akadok el. Mielőtt egy millimétert továbblépnék, abbahagyom, hogy aztán újabb elszánással, újabb nekirugaszkodással, néhány hónap vagy év múlva ugyanott folytassam, ugyanoda jussak el, és ugyanott hagyjam abba.

Mindebből egyetlen dolog következik számomra, ami természetesen nincsen összefüggésben a szorgalommal, az akaraterővel vagy a szándékkal. Az, hogy vagy az angol, vagy az újrakezdés nem létezik. Angol van, mások beszélik, használják, értik egymást, tehát újrakezdés nincsen, vagy ha igen, akkor tágul, mint a világegyetem. Minél többször kezdjük újra, annál előbbre kell visszamennünk, és annál messzebb tűnik fel a cél, ha ugyan feltűnik egyáltalán.

Létezik újrakezdés?Aknáink csapdájában

Az újrakezdés az önáltatás előszobája – annak a mákonnyal teli gondolatsornak, hogy ha restartoljuk magunkat, visszamegyünk a nullára, újszülöttként nyithatunk a játékasztalon. Egy francot! Visszamenni, újrakezdeni csak a már összeszedett kudarcokkal, görcsökkel, fiaskókkal, bukásokkal együtt lehet. Azok belénk maródtak, fincsi kis járatokat savaztak a lelkünkbe, amiket nem tudunk már megkerülni ahhoz, hogy az újraindításkor másfelé vegyük az irányt.

Mégis merre? Talán ha lecserélhetnénk magunk körül mindent és mindenkit. Elköltözhetnénk ismeretlen helyekre, ahol idegenekkel körülvéve újrafogalmazhatnánk önmagunkat. Van ilyen. Nagy az ára.

Önmagad nem cserélheted le

Ha kiiratkozunk a régi életünkből, csak helyszínt, szereplőket, viszonyokat cserélhetünk le. Önmagunkat nem. Azt visszük vissza a játékasztal kezdő mezőjébe, és nem tudjuk kirúgni, akárhogyan szeretnénk.

Az új helyeket – ha gyakran váltogatjuk is – megismerjük, az ott élő idegeneket szintén, ők is minket, és nem tudunk megismerni valakit, kapcsolatokat létesíteni, kíváncsinak lenni, csak a saját belső törvényeink szerint. Minden újrakezdésünk az előzőleg általunk letett taposóaknás mezőn visz újra keresztül. Örök optimistaként reménykedhetünk abban, hogy néhány akna helyét pontosan ismerjük, azokat ki is kerüljük, de közben újabbakat helyezünk el, amiknek a létéről csak a következő újrakezdés esélyénél szerzünk majd tudomást. Akkor viszont már egyáltalán nem fogjuk tudni, hova is ástuk el.

Vagy ásták el nekünk, mert nem csak mi törünk minduntalan saját magunk ellen, ebben segítségünkre vannak a közeli családtagjaink, barátaink, szerelmeink, és az ellenségeinkről most szót se ejtsünk. Mert ők legalább nyilvánosan utálnak minket, cserébe mi is őket, nem okozva ezzel meglepetést egymásnak.

Mi a legfontosabb az életemben?

Újrakezdeni tehát kizárólag akkor lehetne bármit, ha előtte minden, de minden megy a szemétbe. Olyankor új alapanyagokért nyúl az ember, új összetevőket keres, másképpen sóz, másképp fűszerez. Magunkat mégsem dobhatjuk ki a kukába, és tegyük a szívünkre a kezünket, nem is gondolnánk, hogy oda valók lennénk. Másokról szoktuk ezt gondolni.

Ha pedig maradok, aki vagyok, akkor csodálkozni lehet ugyan, hogy harminc éven át tartó újrakezdéssel sem sikerült egy kifinomult angol mondatot összehoznom, és bár viszonylagos könnyedséggel kezelem magyarul a gondolataimat, angolul csak a legegyszerűbb tőmondatokkal vagyok képes kifejezni magam. De egyszerűbb, ha magamba nézve, a feltáruló titkos és sajnos többnyire sötét mélységbe bámulva bevallom, hogy nem akartam én ezt eléggé. Nem ment vérre, nem ment életre-halálra. Megdumáltam magam mindig, hogy miért nem lényeges. Ami a legfontosabb, azt valahogy elolvasom.

Az idő, amit hasznos dolgokra fordíthatnánk

De hát mi a legfontosabb? Az angol semmi esetre sem annyira, mint minden, ami éppen aktuálisan borzolja az életemet. Gyerekek, szerelem, munka, önkifejezés, kutyák, macskák. Mindezek prímán megvannak angol nélkül is. Amíg megengedhetem magamnak, hogy valami ne legyen fontos az életemben, addig meg is teszem.

A lustaság boldog és önfeledt állapot. Időt kell rá hagyni. Kell, hogy jusson önkényeztetésre, önsajnálatra, öndicséretre. Ezek szigorúan magányos tevékenységek, nem kell hozzájuk társaság, csak idő. Éppen az, amit hasznos dolgokra fordíthatnék.

Létezik újrakezdés?

Kényszerből váltani önbecsapás

Mindebből persze az következnék, hogy azt kell/lehet újrakezdeni, amit végül is az ember komolyan vesz, élet-halál kérdésnek tekint. Akkor esélyes lehetne talán arra, hogy célt érjen. Biztosan így van. A páni félelem, a szükség, mint tudjuk, nagy úr. Átértékeli a viszonyokat, megváltoztatja a fontossági sorrendet. De nem öröm. A frász szülte kényszer többnyire arra jó, hogy észrevegyünk olyan apróságokat, amelyek mellett egyébként önfeledten elviharoznánk.

Tehát, ha végre rávesszük magunkat egy jó kis újrakezdésre, semmiképpen nem jókedvünkből és örömünkből tesszük, hanem kényszer szülte élethelyzetünkből. Szaporán elhitetve magunkkal, hogy mostantól nemcsak minden másképpen lesz, hanem másképpen is volt. Mert a múltunkból nem tudunk kilépni, ha pedig átlépni próbáljuk, a senki földjére jutunk.

Öncsalunk és önámítunk

A legegyszerűbb, ha mindenre másképpen emlékszünk, megszépítünk, felejtünk. Öncsalunk és önámítunk. Tiszteletem azoknak, akik felégetve maguk mögött mindent, valahol egész máshol próbálkoznak új életet kezdeni. Idegennek lenni sokáig jó. Az ember azzal áltathatja magát, hogy nem vonatkoznak rá a törvények, a szabályok, mert ő nem odavalósi.

Aztán egyszer csak már nem lesz érdekes idegen, hanem egy fura izé lesz, aki még mindig nem beszél elég jól, nem tökéletesen olyan, mint a többiek, és definiálhatatlan. Felnőttként egy idegen országban, idegen új ismerősök között behozhatatlan marad az óvodai kultúra. Azt mondod, Vackor, Frakk, Futrinka utca, és néznek rád hülyén, mint te a Max und Moritzra vagy a Tin-tinre. Akkor jársz jól, ha nem te vagy bevándorló, hanem a szüleid. Kilépni a régi életedből – boldogító ábránd, de nagyjából megvalósíthatatlan. Veled maradsz, akármit csinálsz.

A kis lépések művészete

Újrakezdés helyett apróságok megváltoztatását válaszd, ha rám hallgatsz, bár én lebeszélnélek arról, hogy bármiben, akár a legkisebb tanácsért, hozzám fordulj. Én se tenném, de nekem nincsen jobb tanácsadóm.

Az életünk – a bevált közhelyek szerint – mégiscsak inkább hasonlít egy gyorsvonathoz, repülőgéphez, ezeket az ember nem próbálja meg nagy gesztusokkal új pályákra kényszeríteni. Apró módosításokkal operál, ha már menet közben kényszerül korrekciókra. Elvégre az egész utat egyben kellene szemlélnünk. Nem a pillanatnyi kudarcot, hanem a teljes utat, a teljes történetet, a teljesítményt.

Amibe minden belefér, hiszen minden az egyensúlyra törekszik, még a talajvesztett, reménytelennek ítélt életünk is. Bevétel-kiadás-adás-kapás-jutás-maradás. Amikor úgy érzed, hogy véged van és kiütöttek, olyankor veszed észre, hogy a földön jobban jár a levegő, a szádba csöpögő izzadság hűsít, és a vérednek cukortartalma van. 

Az erő a folytatásban van

Ha győztesen állnál a ringben, és a te karodat emelné föl a bíró, ez nem tűnne fel. A földön fekve és kiütve hálás lesz az ember a hordágyat vivőknek, a kötöző nővérnek és a barátainak, ha még maradtak. Akik mind azt fogják mondani, hogy állj föl, kezdd újra.
De te már tudod, hogy az erő nem az újrakezdésben, hanem a folytatásban van. A rongyos régi életed megfoltozásában, ráncba szedésében.

A nagyjából gondolkodó cselekvőképesség a legnagyobb csoda, ami megtörténhet, és a legtöbb, amit tehetünk, hogy felhasználjuk. Nemcsak a továbblépéshez, hanem az elemzéshez is. Hiszen alapvető érdekünk, hogy tisztába legyünk mindazzal, ami az aktuális csődünkhöz vezetett, hogy legközelebb elkerüljük. Ehhez pedig nagy bátorság kell, erő, idő, szorgalom, csupa olyan, amivel egyébként magas fokon meg lehetne tanulni angolul is. Akár a tengerparti és a magashegyi nyelvjárásokat is. Aztán mégse.

 

Létezik újrakezdés?Cikkünk a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg.
Már kapható az ötödik születésnapját ünneplő magazin legfrissebb száma!
A tartalomból:

  • Bemutatkozik a szerkesztőség
  • Válogatás az elmúlt 5 évből
  • Miért lép félre a férfi?
  • Társkeresés Csernus Imrével
  • Tényleg vannak “verekedős” gének?
  • “A családunkban mindenki egyformán fontos” – Interjú Epres Pannival és Benedek Tiborral
  • Hogyan szeresselek? – Kipróbáltuk a szeretetnyelv-tréninget
  • Ki hallgatja meg a gyereket?

Ha előfizetnél a magazinra, itt megteheted!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top