A bosszúállás egyrészt elrettentő hatással bírhat, és csökkentheti a jövőbeli sérelmek valószínűségét, másrészt pedig hozzájárulhat az együttműködéshez. Például képzeljük el, hogy
előemberként, 200 000 évvel ezelőtt megegyezünk a szomszéd barlang lakójával: éjszakánként felváltva őrködünk, hogy megóvjuk családjainkat a vadállatok támadásától. Ha elalszunk, amikor éppen rajtunk lett volna az őrzés sora, és ennek következtében egy vadállat szétmarcangol a szomszéd barlangból egy gyereket, akkor ezt rajtunk fogja megbosszulni a szomszéd családfő. A bosszú lehetősége tehát segít abban, hogy ne aludjunk el – illetve általánosabban: támogatja az együttműködést.
 |
| Dr. Szondy Máté |
Nem gyógyuló sérelmek
A bosszú mellett természetesen a megbocsátó magatartásnak is vannak evolúciós előnyei. A sérelem ugyanis felborítja, megzavarja a társas kapcsolatok egyensúlyát, a megbocsátó
magatartás pedig helyreállítja azt. Ez a jelenség megfigyelhető számos állatfajnál is: konfliktusok után megnő a kiengesztelő magatartások (pl. kurkászás vagy szexuális aktivitás) mennyisége.
Abban a társadalomban, amelyben nincs megbocsátás, ott az egymásnak okozott sérelmek nem gyógyulnak be, sőt a bosszúállás ördögi köre miatt egyre mélyebbé válnak. Albániában például egy gyilkosság után az áldozat hozzátartozói az elkövető családjának bármelyik férfi tagján bosszút állhatnak, ha az kimozdul a házából. Félelmében körülbelül nyolcszáz gyerek évek óta nem hagyja el a házát.
Tényleg édes a bosszú?
Ma már azt is pontosan tudjuk, hogy mi történik az agyunkban akkor, amikor elhatározzuk, hogy bosszút állunk. Kutatások szerint a döntés pillanatában nagymértékben megnő az agy egyik “jutalomközpontjának” aktivitása, ami érzékenyen reagál minden kellemesként, jutalmazóként megélt ingerre. A bosszú elképzeléséhez tehát kétségtelenül pozitív érzések és elvárások társulnak. Az ismert mondás, miszerint a “bosszú édes”, mégsem igaz: valójában annak elhatározása és elképzelése édes, nem pedig a megvalósítása.
A bosszú és annak valódi következményei általában sokkal keserűbbek. Ellentétben a megkönnyebbültség- és felszabadultságérzéssel, amit várnak, a bosszúállók szándékuk ellenére lélekben “meghosszabbítják” a kellemetlen kapcsolatot, mintegy összekötik magukat a sértő féllel.
Azok, akiknek nincs esélyük a bosszúra, bizonyos értelemben arra vannak kényszerítve, hogy továbblépjenek, és valami másra fókuszáljanak. És ők érzik jobban magukat…
Arra sincs bizonyíték, hogy az agresszív viselkedés valóban “levezetné” a feszültséget, és
csökkentené az erőszakos cselekedetek jövőbeli megjelenésének valószínűségét – sőt ennek általában az ellentéte igaz! Ráadásul ma már azt is tudjuk, hogy a megbocsátásra tartósan
képtelen személyek vérképe nagymértékben hasonlít azokéra, akik krónikus stressznek vannak kitéve, tehát az ellenségesség rosszabb fizikai egészséget valószínűsít.
Ennek ellenére semmiképp sem javasolnám, hogy egy sérelem megélése után azonnal igyekezzen elnyomni bosszúvágyát, negatív érzéseit. A rövid távon megélt bosszúszomj ugyanis teljesen normális. A cél nem az, hogy ha megbántják, akkor ne éljen meg indulatokat, hanem az, hogy a bosszúvágy ne váljon krónikussá, ami már egészségét károsítaná, és megnehezítené, hogy arra fókuszáljon, ami valóban fontos: a teljes, kielégítő, értelmes életre.
Hogyan tudnék továbblépni?
Talán vágyunk rá, mert szeretnénk végre megkönnyebbülni, ugyanakkor gyakran félünk is tőle. A fenntartások nagy része azonban a megbocsátás jelentésével kapcsolatos téves elképzelésekből táplálkozik. Nem akarunk megbocsátani, mert azt gondoljuk, hogy akkor folytatnunk kell a kapcsolatot a sértő féllel, vagy azt hisszük, hogy ezzel felmentenénk őt a felelősség alól. Szó sincs róla! (Ezek összemosása talán a családon belüli erőszak esetén a legveszélyesebb, amelynél a megbocsátás témája csak a kapcsolat lezárása és a biztonság megteremtése után kerülhet elő.)
A megbocsátás valójában azt jelenti, hogy visszaadjuk magunknak mindazt, amire a sérelem előtt képesek voltunk: jól érezni magunkat a bőrünkben, megélni a jelen élményeit és a számunkra fontos céljaink felé haladni. A sérelem ugyanis mindezt megváltoztatta: a jelen helyett elsősorban a múlton rágódunk, nehéz érzéseket élünk meg, szem elől veszítjük az értékeinket, és nem tudjuk élvezni az életünket. Szerencsésebb, ha a megbocsátást nem valamilyen passzív történésnek tekintjük, hanem egyfajta viselkedésnek. Ennek során tudatosan elköteleződünk a megbocsátás mellett, hajlandóak vagyunk szembenézni az érzéseinkkel, és viselkedésünkkel is segítjük ezt a folyamatot.
Bár a döntési megbocsátás nem garantálja az érzelmi megbocsátást (az érzelmek öntörvényűek, direkt módon nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen irányítani őket), de segít megváltoztatni a viszonyunkat érzéseinkhez, amelyek így egy idő után szintén megváltozhatnak. Váratlan pillanatban és módon.
A boszniai muszlim családba született Kemal Pervanicot 1992-ben a szerb hadsereg milicistái szülőfalujából a hírhedt Omarska koncentrációs táborba hurcolták. Tíz hetet töltött ott embertelen körülmények között, és a túlélés érdekében megtanulta sírás nélkül végignézni, ahogy lemészárolnak mellette valakit. Kiszabadulása után tudatosan elhatározta, hogy nem engedi át magát a gyűlöletnek. “Nem azért döntöttem így, mert olyan jó ember vagyok, hanem azért, mert a gyűlölet befejezte volna azt a munkát, amit a szerbek elkezdtek: megmérgezett volna. Aztán egy hideg januári reggelen, zuhanyozás közben azt vettem észre, azt mondom: »Megbocsátok«. Már évek óta cipeltem a vállamon a bántalmazóim emlékét. Ebben a pillanatban hatalmas megkönnyebbülést éreztem. A megbocsátásról nem döntöttem tudatosan: egyszerűen csak megváltozott bennem valami.”
Cikkünk az ötödik születésnapját ünneplő Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg.
A tartalomból:
- Bemutatkozik a szerkesztőség
- Válogatás az elmúlt 5 évből
- Miért lép félre a férfi?
- Tényleg vannak “verekedős” gének?
- “A családunkban mindenki egyformán fontos” – Interjú Epres Pannival és Benedek Tiborral
- Hogyan szeresselek? – Kipróbáltuk a szeretetnyelv-tréninget
- Ki hallgatja meg a gyereket?
