A Feneketlen-tónál találkozunk szombat reggel a városi camino kitalálójával, Mátrai Vandával és a többi “utazóval”. Vanda a tó partján arról mesél, milyen hosszú utat járt be az önismeret kacskaringós ösvényein, amíg eljutott igazi önmagához. Korábban gátlásos lány volt, aki alig mert megszólalni, ma pedig már az sem okoz neki gondot, ha több száz ember előtt kell beszélnie. Azért lett előadó, író és coach, hogy az önfejlesztés során szerzett tapasztalatait másokkal is megoszthassa. A városi caminót az útkeresőknek találta ki: azoknak, akik hozzá hasonlóan szeretnék megtalálni az igazi feladatukat, és a saját életüket élni ahelyett, hogy külső körülmények bábjaként léteznének.
Elmélyülés a villamoson
A városi camino nem egy csendes elvonulás. Éppen ellenkezőleg: a fővárosban, a legnagyobb nyüzsgésben töltjük el az egész napot, és tömegközlekedési eszközökkel jutunk el egyik helyszínről a másikra. Nem kifejezetten ideálisak a körülmények a befelé figyeléshez, de Vanda szerint ez nem baj. Bár hasznosak lehetnek az elvonulások is, a mindennapjainkat mégiscsak emberek és konfliktusok között éljük.
Miért is kellene mindezt mesterségesen kiiktatnunk? Inkább tanuljunk meg alkalmazkodni hozzájuk! A villamoson zötykölődve felidegesíthetjük magunkat ezer dolgon, amit látunk, de jó alkalom lehet ez az elmélyülésre is – tőlünk függ. Vanda nem jön velünk a túrára, hiszen mindenkinek más a tempója. Azt is meg kell tanulnunk, hogyan találhatunk rá a saját ritmusunkra – nemcsak a túrán, hanem az életben is. Egy munkafüzetet kapunk, amelyben pontosan le van írva az útvonal és a helyszínekhez tartozó gyakorlatok. Bár együtt indulunk a többiekkel, Vanda arra biztat minket, hogy merjünk elszakadni a csoporttól, és minden állomáson annyi időt töltsünk, amennyire tényleg szükségünk van.
Alámerülés
Az első állomás egy barlang. Ennek is – mint minden más helyszínnek – szimbolikus üzenete van. A mélyben, a tudat alatt meghúzódó félelmeinkkel nézhetünk itt szembe, amelyek a fejlődésünk legnagyobb gátjai. Ahhoz, hogy bármilyen változás elkezdődjön az életünkben, először ezeket kell tudatosítani és elengedni. Az első gyakorlatot még a barlangba lépés előtt végezzük: összeírjuk a félelmeinket, hogy aztán odalent elgondolkodhassunk rajtuk. Egy vezetett túrán veszünk részt, de azon túl, hogy meghallgatjuk a cseppkövek által kirajzolt különleges világ történetét, magunkba is nézünk. Az, ahogy egy barlangban érezzük magunkat – hogy félelmetes, zord üregnek vagy meleg, védelmező kuckónak látjuk –, sokat elárul a lelkiállapotunkról. A föld alatti miliő sokszínűsége ámulatba ejtő: a cseppkövek hol egy állatkertet, hol egy mesebeli helyszínt vagy egy színházat formáltak meg az évezredek alatt. A mélység, a természet alkotta képződmények, járatok és a bennük megtett hol felfelé, hol lefelé vezető út automatikusan hozza magával a felismeréseket. Mitől is félek valójában? Attól, hogy szűk a tér? Vagy attól, hogy nem látom az alagút végét?
Titkok és tükrök
A következő állomás egyszerre megdöbbentő, bizarr és elgondolkodtató. De szupertitkos. Úgy éri el igazán a hatását, ha a tréning alatt szembesülünk vele először. Itt elgondolkozhatunk azon, mi a fontos számunkra, és mi az életfeladatunk. Csak így tudjuk pontosan és világosan kitűzni a céljainkat. Innen egy tükrös terembe visz az utunk, ahol szembenézhetünk önmagunkkal – nem csak szimbolikusan, ténylegesen is. Egy gyönyörű, 19. századi épületbe lépünk be, hatalmas, díszes tükrök vesznek körül minket. A hely szelleme itt is varázslatos. Mintha egy régi világba csöppentünk volna, minden apró szeglet az örök érvényű igazságok üzenetét hordozza. Az a feladatunk, hogy odamenjünk az egyik cirádás tükörhöz, és hosszan nézzünk farkasszemet magunkkal. Lássuk azt a kisgyereket, aki egykor voltunk, és aki kacifántos álmokat szövögetett a jövőjéről. Nem érzünk csalódottságot feladott álmaink miatt?
Ezután az elvárásainkkal is szembenézünk. Végiggondoljuk és leírjuk, mit nem szeretünk a munkánkban, a párkapcsolatunkban, saját magunkban. Amit mi problémának látunk, az valójában csak nem teljesült elvárás. Azt várjuk a másiktól, hogy megértő, kedves, ilyen-olyan legyen, és ha nem ezt kapjuk, csalódottak vagyunk. Másokat vagy a környezetünket okoljuk boldogtalanságunkért. A tükörgyakorlat arra jó, hogy ezeket a folyamatokat leleplezzük, és magunkkal kezdjünk el foglalkozni ahelyett, hogy a világot próbálnánk megváltoztatni – hiszen ez finoman szólva is lehetetlen vállalkozás. Csak akkor kezdhetjük el járni a saját utunkat, ha megszabadultunk az elvárások okozta negatív érzéseinktől. Ezt az elhatározásunkat még akkor és ott csupa nagybetűvel bevéssük a munkafüzetbe.
Fel a magasba!
Az út vége felé egy kilátóba érkezünk. Több száz lépcsőt mászunk meg, mire feljutunk a város tetejére. A fáradtságtól lihegve tesszük meg az utolsó lépéseket, de amit ezután látunk, mindenért kárpótol. Egyetlen óriási panorámaképben tárul elénk a hegyek szépsége, az épületek tarka sokfélesége és az emberek szombat délutáni nyüzsgése. Minden együtt van: magasság és mélység, kicsi és nagy, természet és város, régi és új. Innen fentről egész más a világ. Míg odalent ledudáljuk egymást a forgalomban, addig fentről a dudaszó nem hallatszik, az autók békés egymásutánban követik egymást. Az az érzésünk támad, hogy a világ úgy jó, ahogy van. Nem kell erőszakosan megváltoztatni, inkább meg kell tanulni működni benne. Nem véletlen, hogy idejöttünk: a gyakorlatok hétköznapi konfliktusokat hoznak elő. Át kell gondolnunk, vajon mi lehet az oka a főnök elviselhetetlenségének, az előttünk haladó autós bosszantó lassúságának, a szüleink számonkéréseinek. Az ő viselkedésük mozgatórugóit kell megkeresnünk ahelyett, hogy sértettségünkben ki sem látnánk a konfliktusból. Megtanuljuk, hogyan lehet az áldozatszerep helyett külső, higgadt szemlélőként részt venni egy szituációban.
Egyetlen szó: elfogadás
Az utolsó állomás a Gellérthegy, a Filozófusok kertje, ahol ismét találkozunk Vandával. Hosszú út áll mögöttünk, a helyszínek mélyen elgondolkodtattak arról, hogyan is működünk, és mi akadályozza a fejlődésünket. Miután mindenki felért a megadott időpontra, megosztjuk egymással a tapasztalatainkat. Végül Vanda egy előadásban összegzi a tréning mondanivalóját. Elmondja, hogy a változás kulcsa valójában egyszerű, mégis nehéz megvalósítani. Ha egyetlen szóban akarnánk összefoglalni, akkor az az elfogadás lenne. Elfogadni a főnököt, a munkatársat, a párunkat olyannak, amilyen, és nem hagyni, hogy a negatív érzelmeink irányítsák az életünket. Ha megszabadulunk ezek lehúzó hatásától, akkor azzal tudunk foglalkozni, ami számunkra fontos: a céljainkkal, szeretteinkkel, önmagunkkal. A barlang, a tükrös terem, a kilátó mind arra döbbentett rá, hogy igenis lehetséges kívül helyezkedni a problémákon, és egész más szemmel látni a világot, mint eddig. És ez már az első lépés egy új élet felé.
Cikkünk a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg.
A tartalomból:
- Nem kell mindig őszintének lenni? – Beszélgetés Csányi Vilmossal és Csernus Imrével
- A hazugság pszichológiája
- A gyerek, aki bennünk él
- Az első önálló lépések – Máté Gábor írása
- Bizarr gyönyörök rabjai
- A gyerek elsózva jó?! – Rácz Zsuzsa írása
