Psziché: A hazugság ösztönös, genetikusan kódolt vagy tanult viselkedés?
Csányi Vilmos: A csalás, a valóság elfedése ősi, állati tulajdonság. A cinkéknél figyelték meg, hogy kisebb csapatokban leszálltak csipegetni, egyszer csak megszólalt egy cinke vészjelzése, és a csapat szétrebbent. Kiderült, hogy az egyik leggyengébb egyed jelzett. Persze semmi veszély nem leselkedett rájuk, csak így volt esélye, hogy az erősebbek előtt felszedje a táplálékot.
Psziché: Vagyis becsapta a többieket. De itt a megtévesztésnek a funkciója a túlélés.
Cs. V.: A hazugságnak mindig van funkciója. Volt egy klasszikus csimpánzkísérlet. Elhelyeztek a dzsungelben egy szekrényt, amit meghatározott időpontokban lehetett kinyitni. Minden csimpánz egyszer tudta kinyitni egy félórás időtartamon belül, a többiek csak akkor, amikor az idejük eljött. Az történt, hogy volt egy fiatal hím, aki épp mehetett kinyitni a szekrényt, de követte őt egy, a ranglétra sokkal magasabb fokán lévő hím, aki – ha a fiatal kivette a banánt – nyilvánvalóan megkaparintotta tőle. Ezért az ifjú nézegette a fákat, és nem nyúlt a zárhoz, mert előre tudta, hogy mi lesz. Az öreg várakozott, aztán meggondolta magát, és eltűnt. Legalábbis a fiatal azt hitte… De közben egy bokor mögül figyelte az ifjút, és amikor az kivette a banánt, rárohant, és elszedte tőle. Ez is tekinthető hazugságnak, csalásnak. De az állatokból ennyi elég is.
Csernus Imre: Emberek kapcsán nekem a hazugságról egy szó ugrik be – a szeretetéhség. Ha valaki önmagával nincs jól, vagyis nem szereti magát, akkor azért hazudik, hogy szeressék, és biztonságban érezze magát. Mint amikor a gyerek nem mondja el a szüleinek a rosszaságot, nehogy megróják, és továbbra is fönt maradjon a piedesztálon. Vagy a párkapcsolatban,
amikor az egyik fél mellédumál. Ott is a szeretet elvesztésétől való félelem van a háttérben.
“A hazugság egy kellemetlen,
de szükséges velejárója az életnek.
Cs. V.: Van egy közvetlen, gyakorlati megfigyelésem. Amikor a fiam született, azt gondoltam, hogy nem úgy fogom nevelni, ahogy különböző könyvek és családi példák mutatják, hanem próbálok egy magam által végiggondolt etológiai keretet létesíteni. Ennek lényege, hogy a gyereket szeretni kell. Akkor is, ha disznóságot csinál, ha konfliktusai vannak, mert akkor lesz magabiztos és akkor intézi rendesen az ügyeit. Ennek az az ára, hogy semmilyen rosszalkodásért nincs letolás, hanem azt mondjuk, hogy most egy szerencsétlen helyzetbe kerültél, meg kell oldanod, és beszéljük meg, tudunk-e segíteni. Az lett az eredménye, hogy amikor hazajött az iskolából, már az ajtóban elkezdte mesélni a disznóságokat. Mindenről tudtunk, nem volt elhallgatás. A szeretet-központúság nagyon fontos, és rengeteg hazugságot meg tud előzni.
Psziché: Őszintének kell lenni! – mondják gyerekkorunkban. De aztán kiderül, hogy ez nem minden helyzetben kifizetődő…
Cs. V.: Hát én bűnös módon bevallom, mert most nem hazudok, hogy nem azt mondtam, hogy mindig őszintének kell lenni! Hanem azt, hogy az emberi közösségekben vannak különböző taktikák, amelyek használják a hazugságot, az erőszakot, és van, amikor nem az a legjobb, ha az ember őszinte. Például ha a tanár valami olyat kér számon, amit az egész csoport tagadni fog, és ki akarsz lógni, akkor lehetsz őszinte. A tanár meg fog dicsérni, de a gyerekek utálni fognak. Választani kell tudni.
Cs. I.: Eszembe jut egy hölgy páciens, aki állandóan konfliktusokba került, és nem akarta megérteni, hogy a határ az őszinteség és a hazugság között ott van, amikor ezzel önmagamnak vagy a másiknak ártok. Ha mindig elmondom a véleményem, az bajba sodorhat például egy narcisztikus főnök esetén. Már a sokadik pofonon is túl volt, de mégis görcsösen ragaszkodott a szülei tanításához, miszerint mindig őszintének kell lenni. Na, mondom, akkor nézzük meg, hogy néz ez ki a gyakorlatban.
“Kedves kisasszony, gyűjtsön össze jó sok nyálat a szájába, és köpjön fel úgy, hogy alááll!” Még egyszer megcsináltattam vele, és amikor csorgott a nyál a hajáról, akkor rám nézett, és azt mondta, hogy most már értem. Hiába van igazunk, széllel szemben nincs értelme pisilni, ugyebár. Nagyon fontos tudni, hogy mi a merevség és a rugalmasság.
Cs. V.: Minden közösségben kialakulnak rítusok. Az embereknek és a szabályoknak is van rangsoruk. Ezek teszik lehetővé, hogy a nagyon komplex társadalmak működjenek. Azt, hogy én mit csinálok, nemcsak az a megfontolás dönti el, hogy ki a főnök, ki van felettem, hanem az is, hogy milyen szabályok érvényesek. Amikor valaki rá akar venni arra, hogy titokban csináljak valami disznóságot, és ő fölöttem van, akkor az a kérdés, hogy neki engedelmeskedem, vagy annak a szabálynak, ami ezt a dolgot tiltja. A rangsorban a szabály a főnök fölött van, vagy alatta? Ha Kovács osztályvezető bejön, és azt mondja, hogy itt egy géppisztoly, és lőjek le mindenkit, mert már unja a klienseket, akkor nem fogadok szót, mert azt gondolom, hogy a “ne ölj!” magasabban van, mint a Kovács. Ugyanez a harctéren: Kovács őrmester utasít, és én lövök! Tehát ez nagyon bonyolult dolog. A hazugság, az ellenállás, az igazság kimondása is illeszkedik ezekhez a rítusokhoz. Akkor harmonikus egy közösség, ha ezeket a rítusokat nagyjából mindenki megtartja. Aki nem illeszkedik, annak konfliktusai lesznek.
Cs. I.: Én az egyén szempontjából nézem a dolgot. Azt látom, hogy amíg egy ember istent játszik, akár önmaga előtt is, abból következik a hazugság. Nem fogadod el az emberi dolgaidat, legyen az bármilyen jellemvonás vagy tulajdonság. Mást mutatsz. Manapság az emberek masszív egóval bírnak alacsony önbizalommal.
Cs. V.: Milyen igaz ez a mondat!
Cs. I.: A fogyasztói társadalom ezt az “istenhitet” erősíti bennünk: mindent elérhetünk, megszerezhetünk, mindenre képesek vagyunk. De ha én teljesen mást mutatok magamról, mint ami vagyok, akkor hogyan szerethetném magam, miközben érzem, hogy hazudok kifelé? Stabilitást mutatok, miközben instabil vagyok.
Cs. V.: Az ember sok millió év alatt fejlesztette ki azt a képességét, hogy közösségeket tud létrehozni. A közösség egy szeretetközpont is. Az jellemzi, hogy szeretünk közös akciókat csinálni, örülünk, ha közösek a hiedelmeink, és ha együtt szervezhetjük meg a közösséget. Ha ez a három faktor megvan, megjelenik a hűség, ami azt jelenti, hogy hajlandó vagyok a közösség érdekében lemondani a saját érdekeimről. Ez 100-150 embernél működik optimálisan. Amikor van már néhány közösség egymás mellett, akik nem ellenségek, de picit elkülönülnek, akkor jelenik meg az, hogy a saját közösségemnek mindent megteszek, de a kívülállókat másként kezelem. Lehet, hogy ha átverem őket, az jótett a saját közegemben, míg a másikak számára disznóság. A hazugság itt tehát kétértelmű dolog.
Ma, amikor individuumokról, individuális viselkedésről beszélünk, az tulajdonképpen azt jelenti, hogy egyszemélyes közösségek jöttek létre. Az ember egyedül van a saját akcióival, hiedelmeivel. Ezért válik bizonytalanná – amiről Imre beszélt. Önmagát kell megcsinálnia és sikerre vinnie. A mai társadalom hétmilliárd embere számára nem tudunk egy elméletet gyártani a hazugságról. Reménytelen dolog. Azt lehet csinálni, hogy csak az egyénre koncentrálunk, és megnézzük, hogy ő milyen helyzetekbe kerül. E tekintetben a hazugság egy kellemetlen, de szükséges velejárója az életnek, és azt lehet tanácsolni, hogy mindenki vizsgálja meg, milyen körben és hogyan használja. És közben hangsúlyozni kell a szeretet-központúságot. Rugalmas énkép kellene, hogy tudjam magam egy másik perspektívából nézni. Ha csak azt hiszem, hogy én mindig jót csinálok, vagy azt, hogy én mindig rosszat, az szörnyű. Ez nem fekete vagy fehér. Ha megállapítom, hogy csináltam jó dolgokat, és közben voltak ballépéseim, amiket nem mesélek el mindenkinek, de magamban elszámolok velük, akkor könnyebb váltani.
“Nem szégyen becsapni
magam, ez a fejlődés
szükségszerűsége.
Cs. I.: Miért nem bánunk önmagunkkal emberként? Ha meg tudnánk tenni, akkor rengeteg hazugságról mernénk beszélni. Szívem, nem mondtam igazat, nem vagyok isten. Ugyanolyan ember vagyok, mint te. Látom az emberi dolgaidat, de én így szeretlek, ahogy vagy. Tudom, hogy önző vagy, lusta, hiú, tudom, hogy hűséges vagy, kitartó – rengetegféle vagy –, és bármilyen lehetsz. Nem istennőt szeretünk! És nem vagyunk istenek.
Cs. V.: Az a szörnyű, hogy a média a tökéletesség kényszerét sugallja. Voltak régen a papír öltöztetőbabák, gyerekkoromban még én is játszottam velük. Ki lehetett vágni és papírruhákkal öltöztetni. Felnőttkoromban kaptam ilyet Svédországból, amiben öregemberek, nagy orrú, kajla fülű fiatalok figurái voltak – vagyis olyanok, amilyeneket a világban lehet látni. Bibircsókos bemondónőket szeretnénk a televízióban nézni.
Psziché: Tehát hogyha sokféleséget látnánk, nem akarnánk mást mutatni és hazudni magunknak és magunkról?
Cs. V.: Akkor magunkat is el tudnánk fogadni. Nézem a tévét, és arra jövök rá, hogy csúnya vagyok, alkalmatlan mindenre, soha nem leszek olyan – borzasztó a világ!
Cs. I.: És jön a következő lépés, hogy inkább azt mutatom kifelé, hogy milyen jó, igaz vagy frankó vagyok! Mostanában elkezdtek megszaporodni azok az emberek, akik ezért jönnek el hozzám. Azt mondják, hogy mindenki erősnek hisz a környezetemben, és én annyira szeretnék már valakivel őszintén beszélni! Megmutatni, hogy milyen vagyok valójában.
Psziché: És mit mondasz, hogyan kezdje el?
Cs. V.: Nem fogják elhinni neki, és ha egyszer elhiszik, vége…
Cs. I.: Hogyha állítok valamit, azt racionálisan tudom. De csak akkor lesz hiteles, ha érzem is, hogy úgy van, ahogy állítom. Hogyha csak mondok valamit, de belül nem érzem igaznak, akkor kezdődik a hazugság magamnak. A hazugság abból fakad, hogy nem vállalom, amit érzek.
Psziché: Ha ezt továbbgondolnák az emberek a saját életükben, akkor fellélegezhetnénk?
Cs. I.: Fel, mert rájönnének, hogy nem szégyen becsapni magam, nem szégyen hazudni magamnak. Ez a fejlődés szükségszerűsége. Csak fontos utána ezt hangosan kimondani, és amikor szembesülök azzal, hogy istenként viselkedtem, és bántottam magam, akkor meg is kell tudni bocsátani magamnak. Ezt követően pedig ki lehet állni azok elé, akiket szeretek,
és azt lehet mondani, hogy amit eddig láttatok, az volt az egyik arcom, de magam sem hittem benne. A valódi arcom meg ez.
Cikkünk a Nők Lapja Psziché korábbi számában jelent meg.
Már kapható a magazin legfrissebb száma.
A tartalomból:
- Robotként élünk? – Beszélgetés Belső Nórával és Kamarás Ivánnal
- Agy kontra szív
- Kipróbáltuk a rajzmeditációt
- Mosollyal az elfogadásért
- Pszichológusból filmsztár – Natalie Portman
- Orgazmuslabor a padláson
- Miért lódítanak a tinédzserek?
- Békésen világra jönni
Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted!
