Szorosabb ismeretséget sosem kötöttünk, de szokásommá vált, hogy benézek az üzletébe, hogy megcsodáljam műveit és időnként vásároljak tőle. Drágakövekkel, arannyal és ezüsttel dolgozik, darabjai igazi műremekek. Egy alkalommal megkérdeztem, nem fáj-e ilyen csodás kincseket kiadni a kezéből, még ha meg is fizetik? Erre válaszul mesélte a következő történetet.
„Életemben, amióta csak vissza tudok emlékezni, két dolog vonzott ellenállhatatlanul: a csillogó ékszerek és a tenger. Kislányként Cousteau kapitány kalandjaiból egyet sem mulasztottam megnézni a tévében, és amíg a fantasztikus felvételeket néztem, arról ábrándoztam, hogy egy nap én is lemerülök majd ebbe a csodálatos világba, felkutatom az ismeretlent, együtt úszom a kecses delfinekkel, és ha lehet, majd valami világraszóló felfedezést is teszek, de legalábbis összeszedek valamilyen értékes kincset a tengerfenékről. Másik kedvenc szórakozásom a szünidőben az udvar apró kavicsainak széttördelése volt egy méretes kalapáccsal. A sima kövecskék belsejében ugyanis mindig akadt valamilyen csillogó, érdekes, de értéktelen kristály, ami természetesen az én szememben arany és gyémánt volt, és ezekből próbáltam fabrikálni magamnak nyakbavalót vagy egyéb pompás ékszert.
14 éves voltam, amikor egy horvátországi nyaraláson először láthattam a tengert. A partszakaszon, amely a szállásunk közelében volt, egy búvárbázis működött, így aztán én minden nap ott sündörögtem körülöttük. Ámulattal néztem a merülésre készülő búvárokat nap nap után, mígnem ez a vezető instruktornak is feltűnt. Mikor látta, hogy nem tágítok mellőlük, adott pár ingyenes búvárleckét. Semmi komoly nem volt ez, csak egy snorkellel úszkáltam és figyeltem a halakat, és a sekély vízben egyszer teljesen alámerülhettem légzőkészülékkel is. Ez az élmény végképp eldöntötte, hogy búvárkodásra adjam a fejem.
Pár hónappal később el is kezdtem az első tanfolyamot, és egyúttal a gimnáziumot is, amit befejezve művészettörténet szakra jelentkeztem. A gimnázium alatt kevésbé, de az egyetem alatt már gyorsan gyarapodtak búvárismereteim is, számos képesítést megszereztem, és nyaranta részt vettem kalandosabb merüléseken is: jég alatt, barlangokban és eljutottam Bélesre is, ahol az elárasztott falu templomát víz alatt néztük meg. De az igazi kaland, a kincskeresős, Cousteau-féle merülés még sokáig váratott magára.
Az egyetem után elvégeztem egy ötvösiskolát és kis műhelyt nyitottam, ahol exkluzív ékszerek gyártásába kezdtem. Évekig ez a vállalkozás töltötte ki az időmet, és az üzlet szépen be is indult, a műhely bővült, a termékeink felkapottak lettek, az ékszereimet már külföldön is keresni kezdték, és komolyabb divatbemutatókon, kiállításokon jelentek meg. A jövedelmemből így már futotta nagyobb utazásokra is, amelyek célja mindig valamilyen különleges búvárhelyszín volt. A legizgalmasabb ezek között az a dél-afrikai merülés volt talán, ahol fehér cápák közé merültünk egy ketrecben. Hátborzongató volt néhány centiről a hatalmas állat hideg szemébe nézni, de ugyanakkor mégis túl kiszámítható volt ez a „kaland”, hiszen a ketrec biztonságában nem érhetett különösebb baj.
2010-ben jött végül el az én időm. Florida partjainál, Key Westtől nagyjából 70 kilométerre délnyugatra 1622-ben elsüllyedt egy spanyol hajó, a Nuestra Senora de Atocha. Ez a hajó hatalmas arany- és ezüst- és smaragdrakománnyal futott ki Havanna kikötőjéből, de soha nem ért célba, mert egy hurrikán elpusztította. Mel Fisher kincsvadász bukkant a roncsaira 1985-ben (én épp akkoriban kezdtem bele a kincses kavicsok aprításába), és a felbecsülhetetlen értékű rakományból mintegy 400 millió dollárnyi arany- és ezüstérmét meg is talált. De még így is félmilliárd dollár értékű kincs marad felfedezetlenül szétszóródva a tengerfenéken! Fisher családja 2010-ben kihirdette, hogy korlátozott számban „külsős”, professzionális búvárok is részt vehetnek a keresésben – természetesen nem kevés részvételi díj befizetése után –, és ha rálelnek valamilyen tárgyra a rakományból, annak ellenértékét 2500 dollárig megkapják a családtól. Nem volt kérdés, hogy jelentkezzek erre.
Két hetet töltöttem el Fisherék hajóján. Technikailag nem volt bonyolult a merülés, de idegileg annál inkább megterhelt. Minden nap a végső erőmig csak merültem és merültem, kutattam centiről centire a kavicsos, köves tengerfeneket. Az utolsó napig reménykedtem a szerencsémben, de sajnos Fortuna nem kacsintott rám. Bánatomban, és hogy emlékeztessem magam erre a buta kudarcra az utolsó merülés végén néhány maroknyi homokot mertem a táskámba, és búcsút intve elveszett reményeim helyszínének, felemelkedtem. A hajóra felkapaszkodva előrenyújtottam a táskát, amit a fedélzeten dolgozó lány átvett, és rutinból azonnal a mosószitára öntötte a tartalmát – azt hitte, át akarom vizsgáltatni, pedig én csak szuvenírnek gyűjtöttem be. Egy perc múlva vidáman rikkantott fel, és magához hívott, a tenyerében nyújtva felém valamit: Egy babszem méretű smaragd volt az! A föld megfordult velem, a pulzusom az egekbe szökött, és elkezdtem kacagni megállíthatatlanul. Életem egyik legfrenetikusabb pillanata volt ez, még akkor is, ha a követ nem tarthattam meg, és messze az értéke alatt kaptam csak érte »fizetséget«. De abból legalább megtérült a kincsvadász utazás majdnem minden költsége.
Érdekes módon az élmény után már nem vágytam többé kincsvadászatra. Beteljesült az álmom, elértem, és ezután más kezdett érdekelni. Az ékszereimmel is így vagyok. Szerelmes vagyok beléjük, míg megálmodom és elkészítem őket, de ha elkészült, megválok tőlük érzelmileg is. Kincsvadászatra és Key Westre azóta sem gondoltam, pedig valahol még mindig ott hever a soktonnányi érték és műtárgy a Nuestra Senora de Atocha környékén. Kijózanodtam az »aranylázból«. A búvárkodás iránti szerelem viszont még mindig él, de már csak delfineket és rájákat keresek a nagy kékségben, és gyönyörködöm bennük, ahogy Cousteau kapitány tehette annak idején.”
