“Van egy pont, amin túl már én is bevetek mindent”
Zsidó Blanka 22 éves, tíz éve vízilabdázik, jelenleg Svájcban, Baselben játszik. Hogy mit gondol erről a környezete? “A párom először nagyon csodálkozott, mások, amint meghallják a szót, vízilabda, rögtön betesznek az agresszív skatulyába. Szerencsére aki ismer, csak nevet ezen. Mást jelent a küzdeni tudás, és mást a céltalan agresszív magatartás. Bár azt azért be kell vallani, a vízilabdás csajokat nem nagyon kell félteni.”
Blankát állítása szerint a bátyja fertőzte meg, aki szintén vízilabdázott. Heti hat-tíz edzés, szeptember és május között hétvégenként folyamatos meccsek, így telt el a tízből kilenc év. Megérte? Hát persze. Hasonló okok miatt, mint a többieknek: “Megtanultam küzdeni és kitartani az álmaim mellett, bejártam a fél világot, és rengeteg barátot, ismerőst szereztem.
Az az érzés, hogy együtt csináltuk végig, semmihez sem hasonlítható. Ráadásul tele van az uszoda helyesebbnél helyesebb vízilabdás fiúkkal, mindig lehet találkozni a férfi válogatott egy-két tagjával is – mosolyodik el. – Az is igaz, hogy ennek is van árnyoldala. A sérüléseket otthon sokszor kellett titkolni, nagyjából így volt ezzel mindenki a csapatban. Ennek a rivalizálás az oka, ami független attól, mennyire összetartó vagy sikeres a csapat. Kevés embernek van olyan stabil, jó pozíciója, amit nem fenyeget veszély egy kihagyás vagy csökkentett edzésekkel teli időszak miatt. Velem is előfordult, hogy már csak akkor szóltam, amikor nem tudtam eltitkolni a fájdalmat.
Kellemetlen tud lenni a nők taktikája is. A lányok még jobban küzdenek, mint a fiúk, egy meccsen folyamatosan megy a karmolás, csípés, harapás. Nem véletlenül kerülik a közös edzést a fiúk. Bírótól függ, hogy mennyit engednek ebből, a víz felett is látható fogásokkal szemben egyértelműen szigorúbbak. Én nem tartom magam agresszívnek, de van egy pont, amin túl már én is bevetek mindent.
Embere válogatja… akad, aki elnézést kér utána, én is ilyen vagyok. Svájcban ennek épp az ellenkezője igaz. Egy éve játszom a kinti csapatban, hétvégenként mindig kint vagyok. Eleinte sokszor hallgattam, hogy »nem otthon vagy, itt nincs ilyen vagy olyan fogás!«. Ők »csak« játszani szeretnek, kellett az elmúlt év, hogy megszokjam.”
Blanka azt mondja, neki ez az élete, ez így, ahogy van. A játék, a csapat, a meccsek, az uszoda hangulata, a rivalizálás, minden. Mellette azért gyógypedagógiát tanul, mert egyszer biztosan vége lesz. Hogy meddig folytatja? Nem kérdés ez sem. Ameddig csak bírja fizikailag.
“Nekem a harc része is kell”
Medgyes Dorottya tíz éve, nyolcéves kora óta jégkorongozik, jelenleg összesen négy csapatban. A felnőtt és ifjúsági női jégkorong-válogatott tagja, ezen felül játszik a MAC Budapest ifjúsági fiú-, valamint női csapatában. Ezek közül az U18-as magyar női csapatot (utánpótlás) már csak azért is illik ismerni, mert egyike a világ nyolc legjobb csapatának. Dorottyát edzői amolyan jolly jokernek tartják, mert minden poszton biztonsággal bevethető. Elnézve nőies megjelenését, testalkatát, adódik a kérdés: miért pont a hoki?
“A családban senki nem tudott korizni – kezdi a mesélést. – Szüleim az Alföldön nőttek fel, még csak jeget sem láttak. Hétéves lehettem, amikor édesapám levitt a műjégre, szerették volna, ha műkorcsolyázom. Hamar kiderült, hogy nem nekem való, az ugrások, a művészi jelleg valahogy nem illett hozzám, legalábbis én ezt éreztem. Az edzések után a jéghokis fiúk következtek: nem bírtam levenni a szememet a játékról. Vonzott a hoki is, de főként az, hogy egy csapatot láttam a jégen.”
| Dorottya tíz éve edz fiúkkal is, aminek a fejlődés a fő célja. Az edzéseken az állóképesség terén ugyanazok az elvárások, a konditeremben rá külön figyelnek. Kamaszkora óta átlagosan heti négy edzés és két meccs, ebből áll az élete, na és a sikerekből. A MAC Budapest fiúcsapattal két vb-aranyérmet, egy ezüstöt nyertek, az U18-as női válogatottal tavaly a 6. helyen végeztek. A felnőtt női válogatottal tavaly megnyerték a Divízió 2A világbajnokságot, ezért idén eggyel magasabb osztályban bizonyíthatnak. |
Mosolyogva azt mondja, a mai napig meglepődnek a választásán. “Pedig a női hoki egyáltalán nem agresszív sportág – mondja szabadkozva. – Tény, hogy a férfi jégkorong alapján ezt senki nem állítaná, náluk a test test elleni harc ugyanolyan fontos, mint a taktika. Nőknél viszont gyakorlatilag tilos a szándékos ütközés, egymás »felkenése« a palánkra. Bizonyos mértékig ez persze elkerülhetetlen, de nem lehet a taktika része, ha mégis, azonnal kiállítanak. Nálunk az ügyesség a lényeg.”
Máshogy megy a nők számára a küzdés a koedukált csapatban, fiú sporttársak között. “Itt hátvéd vagyok, vagyis nekem kell »kilöknöm« a támadó fiúkat a kapu elől – magyarázza. – Sokszor ütközöm, de hát erre találták ki a védőfelszerelést. Ez természetesen teljesen másfajta játékstílus, de nem tehetek róla, nekem a harc része is kell. A környezetem visszajelzései alapján ez teljesen jól megfér a nőiességemmel.”
Tervek a jövőben? “Mindenekelőtt egy sikeres érettségi, majd továbbtanulás Amerikában vagy Kanadában, sport- vagy tanulmányi ösztöndíjjal. De van egy ennél sokkal fontosabb cél a közeljövőben: minél jobban szerepelni a közelgő jégkorong-világbajnokságon, amit Budapesten rendeznek március utolsó hetében.”
“Tévhit, hogy a nő focisták mindannyian fiúsak”
Demeter Réka 23 éves, öt éve a felnőtt női futballválogatott tagja. Nyolcéves kora óta focizik, Blankához hasonlóan őt is bátyja inspirálta. 13 éves koráig egy vidéki klub igazolt játékosa volt, ezt követte az FTC, majd az MTK, jelenlegi csapata. Eredményeiért ő is mindent megtett, az egész kamaszkora a következők szerint zajlott: fél 6-kor indulás otthonról, irány Budapest, délelőtt iskola, délután edzés, este 10-re haza. Legnagyobb sikereit hátvédként érte el. A test test elleni küzdelemmel kapcsolatban egyetért Blankával, bírótól függ, mondja, és a lányokat valóban nem kell félteni.
“Ami biztosan más a női fociban, az az edző-tanítvány kapcsolat – mondja. – Mi jobban hallgatunk az edzőre, eszünk ágában sincs vele vitatkozni, netán megkérdőjelezni az igazát. Pedig néha nehéz a dolga, tudnia kell kezelni a kríziseket, rosszabb napokat, amikből nekünk talán több van, mint a fiúknak.” “És tudja?” – kérdezem. “Tudja, persze – vágja rá rögtön Réka –, van úgy, hogy az edzést végigcsináltatja velünk szó nélkül, de utána megkérdezi, mi a baj, majd addig beszélgetünk, amíg nem sikerül megnyugtatnia.”
Réka jelenleg csak a sportnak él, meccsek szempontjából sűrű is a közeljövő: Kazahsztán, Franciaország, Ausztria, ezekbe az országokba már biztosan utaznak Eb-selejtezőt játszani, hogy folytatódik-e a sor, az eredményfüggő. A sérüléseket ők nem titkolják, nem is titkolhatják, az edző nagyon haragszik érte. Csak még hosszabb kihagyás lesz belőle, ami árt csapatnak is, sportolónak is egyaránt.
Rivalizálás természetesen van, nem mindegy, hogy kinek hány válogatottság szerepel a neve mellett, de ettől függetlenül fantasztikus a csapat – meséli. A stílusról azt mondja, tévhit, hogy a női focisták mindannyian fiúsak. Gyakori a hosszú haj, és általában a nőies megjelenés civilben, különben is; miért zárná ki egymást a stoplis és a tűsarkú cipő? Nevetve és magabiztosan mondja: “Inkább jöjjön ki egy meccsre minden ember, akinek markáns véleménye van, utána nyilatkozzon!”
