
Ami igazán új Nicholas Spark könyvsikerének filmváltozatában, az a főszereplők környezete. A történet az isten háta mögött játszódik, Észak-Karolinában, az Atlanti óceán partján, ott, ahova alig ér el a civilizáció: hagyománytartó, a világtól elzárva élő emberek élnek erre – és a film, amelyet valóban az itteni falvakban forgattak, bőven ki is használja a helyi jellegzetességeket, a csodás tájat, és legfőképpen azt a panziót, amelyben a világ elől menekülő két magányos ember találkozik. A közvetlenül a tenger partján álló, zsalugáteres, sokerkélyes, különös ház igazi mesebeli építmény: olyan, mintha a filmesek találták volna ki, pedig már vagy 150 éve áll a parton.
Ahogy a film legfontosabb pillanataiban felbukkanó, szabadon vágtató banker pónik története sem kitaláció: vagy négyszáz vad ló él a szigeten, az őseiket spanyol hódítók hozták magukkal még a XV. század táján: a Toledóból érkező felfedezőket elvitte a láz, a lovaik pedig ott maradtak, és túlélték a cudar teleket, az őszi hurrikánokat meg az egyre terjedő civilizációt.
Mert – ne kerülgessük a lényeget – ez a film a velejéig érzelmes. Hősei nem szégyellik, ami bennük lakik, megkínlódnak mindazzal a rosszal, ami történik velük, és boldogan adják át magukat a váratlanul felbukkanó új örömöknek, érkezzenek akár egy csodálatos táj, akár szép emlékek képében… vagy egy új ismerősében. Hiszen Richard Gere és Diane Lane közös története legfőképpen a szerelemről szól. Arról, hogy mennyi jó és mennyi rossz származhat belőle, és csak azoknak adatik meg, akik elég bátrak, hogy higgyenek benne…