Éjjel a parton (X)

Ami igazán új Nicholas Spark könyvsikerének filmváltozatában, az a főszereplők környezete. A történet az isten háta mögött játszódik, Észak-Karolinában, az Atlanti óceán partján, ott, ahova alig ér el a civilizáció: hagyománytartó, a világtól elzárva élő emberek élnek erre – és a film, amelyet valóban az itteni falvakban forgattak, bőven ki is használja a helyi jellegzetességeket, a csodás tájat, és legfőképpen azt a panziót, amelyben a világ elől menekülő két magányos ember találkozik. A közvetlenül a tenger partján álló, zsalugáteres, sokerkélyes, különös ház igazi mesebeli építmény: olyan, mintha a filmesek találták volna ki, pedig már vagy 150 éve áll a parton.

Ahogy a film legfontosabb pillanataiban felbukkanó, szabadon vágtató banker pónik története sem kitaláció: vagy négyszáz vad ló él a szigeten, az őseiket spanyol hódítók hozták magukkal még a XV. század táján: a Toledóból érkező felfedezőket elvitte a láz, a lovaik pedig ott maradtak, és túlélték a cudar teleket, az őszi hurrikánokat meg az egyre terjedő civilizációt.

Talán csak azért, hogy most egy mindenben csalódott, élete fordulópontján álló orvos és egy családjától elidegenedett, nehéz döntés előtt álló anya a magányos parton sétálva róluk beszélgethessen, az ő megjelenésükre várhasson – márpedig, ha egy filmben lovat emlegetnek, az előbb-utóbb át is vágtat a képen.

Mert – ne kerülgessük a lényeget – ez a film a velejéig érzelmes. Hősei nem szégyellik, ami bennük lakik, megkínlódnak mindazzal a rosszal, ami történik velük, és boldogan adják át magukat a váratlanul felbukkanó új örömöknek, érkezzenek akár egy csodálatos táj, akár szép emlékek képében… vagy egy új ismerősében. Hiszen Richard Gere és Diane Lane közös története legfőképpen a szerelemről szól. Arról, hogy mennyi jó és mennyi rossz származhat belőle, és csak azoknak adatik meg, akik elég bátrak, hogy higgyenek benne…