Elengedhetetlen, hogy az életben találjunk egy olyan hobbit, ami azon túl, hogy kikapcsol minket a rohanó hétköznapokban, hozzájárul ahhoz, hogy megvalósíthassuk önmagunkat. Talán nem mondok újat azzal, hogy abban a pillanatban, amint megtaláljuk ezt a tevékenységet mondhatni “megszűnik létezni a világ”. Ez lehet a főzés, egy jó könyv, zene, vagy adott esetben valamilyen extrém sport. Sokan nem értik, hogy a sportolók miért teszik ki magukat ekkora veszélyforrásnak, ami olykor nemcsak fizikai, hanem lelki sebeket is ejthet. Külső szemlélőként nehéz megfogalmazni azt az érzést, amikor az adrenalin átjárja az ember testét, amikor úgy érzi, hogy bármire képes lenne az egész világon. A valóság azonban sajnos nem így működik. Az életben már-már íratlan szabály, hogy az embernek meg kell élnie a legnagyobb mélységeket, fájdalmakat, küzdelmeket ahhoz, hogy aztán a pódium legfelső fokára léphessen. De vajon mekkora árat kell fizetniük a sportolóknak a sikerért?
Az ausztrál kerékpározó, aki mindenkinél jobban tudja, hogy mekkora ára van a sikernek
A 24 éves Saya Sakakibara Ausztráliában született, habár édesanyja japán, édesapja pedig brit származású. A szülei már egészen kiskorában észrevették a kerékpározás iránti szenvedélyét, hiszen mindössze 4 éves volt, amikor elkezdett BMX versenyekre járni. Bátyja, Kai szintén versenyző volt, így Saya vélhetően már gyerekként is a lelátóról figyelhette testvérét, ahogyan különböző trükkökkel kísérletezik. Hamar azon kapta magát, hogy a biciklizés a mindennapjai részévé válik.
Nem volt más választásom, mert a bátyám, Kai teljesen megszállottja volt a kerékpározásnak
– idézte fel emlékeit a CNN-nek, majd azt mondta, hogy a szüleik szerencsére nagyon támogatóak voltak, így vettek neki is egy biciklit. Nem is kellett több, Saya ezt követően mindig a bátyjával tartott.
A család 2007-ben Sydney-be költözött, Saya pedig csatlakozott ahhoz a klubhoz, amelynek bátyja is tagja volt. A fiatal sportolónak hamar megmutatkozott a tehetsége, mivel amint elkezdett versenyezni a junior pályákon, villámgyorsan elkezdett menetelni a ranglétrán. Saya kitartásának és szorgalmának köszönhetően megnyerte az állami és az országos bajnokságokat is, azonban a karrierje csak ezután kezdett el felívelni. A 2017-es világbajnokságon ezüstérmet nyert a Junior Elite BMX Supercross kategóriában, majd 2020-ban az év női BMX versenyzője díjat is bezsebelte. Még ugyanebben az évben az ausztrál csapat tagjaként kvalifikált a 2021-es tokiói olimpiára, azonban az öröm helyett tragédia árnyékolta be a felkészülést.
Fotó: Instagram
Utcai sportok az olimpián
A BMX már 2008-as pekingi olimpia óta szerepel a programban, azonban először 2021-ben, Tokióban mérethették meg magukat a versenyzők a kategóriában. A három évvel ezelőtti olimpián az utcai sportoknak is megadták a lehetőséget, köztük a gördeszkázásnak is. Idén egy új sportág is helyet kapott az ötkarikás játékokon, amely nem más, mint a breaktánc.
Bátyja a világbajnokságon súlyos sérülést szenvedett, majd kómába került
Kai szintén ígéretes versenyzőnek bizonyult, habár nővére még fiatal kora ellenére is előrébb helyezkedett a ranglistán. 2020 februárjában Kai a 10. helyen, míg Saya az első öt között szerepelt a világranglistán.
A testvérpár ebben az időszakban együtt készült a tokiói ötkarikás játékokra, azonban Kai a világbajnokság nyitófutamában súlyos sérülést szenvedett.
Saya bátyja a baleset következtében traumás agysérüléssel került kórházba, amely nem csak az egyensúly elvesztését eredményezte, de hatással volt a beszédkészségére, ráadásul a teste jobb oldalát egyáltalán nem tudta mozgatni.
A fiatal sportolónak lényegében mindent újra kellett tanulnia, így a mindennapjai részévé váltak a különböző egészségügyi központok látogatása. Szerencsére Kai rácáfolt az agyspecialisták jóslataira, így már beszélni és járni is tud, azonban kétségtelen, hogy ez az időszak mély nyomot hagyott a család életében.
„Mindig Kai-t követtem. Ő mindent elintézett, így nekem csak annyi volt a dolgom, hogy végigkísérjem az úton. Nem is gondoltam arra, hogy milyen veszély fenyegeti az életét, és hogy mennyire meg fog változni az élete abban a pillanatban” – emlékezett vissza a sportoló, majd azt is hozzátette, miszerint a balesetnek köszönhetően nagyon sokat tanult önmagáról.
Fotó: Instagram
Saya testvére nélkül versenyzett Tokióban, majd agyrázkódással távozott az ötkarikás játékokról
Bátyja sérülése miatt Saya kénytelen volt a testvére nélkül belevágni élete első olimpiájába, azonban elmondása szerint a verseny egy hatalmas káosz volt. Úgy fogalmazott, miszerint Kai útmutatása nélkül azt sem tudta, hogy mit csinál az arénában. Bár az első két futamban elért helyezése elég volt ahhoz, hogy továbbjusson, a versenyző súlyos agyrázkódást szenvedett. Saya sokáig küzdött az agyrázkódást követő tünetekkel – hosszan tartó fejfájás, hányinger, hangulatingadozások –, ráadásul a felépülését az sem könnyítette meg, hogy egy év után újabb agyrázkódása lett.
„Nehéz időszak volt, amiből nagyon nehéz volt visszatérni. Nagy felhajtás volt az olimpia körül, ráadásul nagyon sok minden történt előtte Kai-al. Rengeteg érzelem és cél kötődött ahhoz az olimpiához, ami kiábrándító módon ért végét. Nem tudtam, hogy hova tartsak és hogyan dolgozzam fel a történteket.”
Fotó: Instagram
A fiatal lány tisztában van azzal, hogy mekkora kockázat és veszélyforrás övezi a sportágat, éppen ezért Tokió után azt fontolgatta, hogy abbahagyja a versenyzést. Ennek ellenére úgy döntött, hogy nem hagyja feledésbe merülni az álmát, így idén Párizsban ismét megméretteti magát.
Fizikailag jól voltam. Elég gyors voltam és elég jól is ment, így már csak a mentális oldalamra kellett koncentrálnom.
Átalakult a véleménye arról, hogy mit jelent számára a siker fogalma
Habár nem volt egyszerű, a sportolónak sikerült kimásznia a gödörből, amit jól tükrözött az is, hogy 2023-ban Világkupa-bajnok lett, címét pedig az idei évben is megvédte. Saya azt mondta, hogy az elmúlt évek csalódásait az idei olimpián motivációként fogja felhasználni.
„Amit én sikernek tartok az olimpián, az az, ha azzal az érzéssel távozhatok, hogy minden tőlem telhetőt megtettem” – mesélte, majd így folytatta: „Még csak három év telt el, de úgy érzem, sportolóként és emberként is sokat fejlődtem.”
