Nanushka 2007/08. õszi/téli bemutatóján jártunk

Nanushka, aki maga is gyakorlott „traveller” – alig tért haza New Yorkból, máris a párizsi Fashion Weekre tart –, hajó és tutaj helyett a zajos-robusztus repülőgép mellett döntött. Az Erzsébet téri Gödör Klub akár egy felbolydult hangár. Nem csak a koncepció üdítő, a Sándor Szandrára jellemző letisztult vonalvezetés, a könnyen variálható, lendületes holmik sem vesztettek varázsukból.

Intró

Szövetkabátos szépség csimpaszkodik bőröndjébe a körös-körül szürkeségben – már az estre invitáló meghívó is beszédes. A felvétel a Thököly repülőtér felszállósávjában készült – tájékoztat a világot megjárt tervezőhölgy egy babás-bájos mosoly kíséretében. Ami a kifutó körüli hangulatot illeti, a VIP-sorokban egyelőre még csak találgatások folynak, mit jelképezhet a catwalk fölé emelt, hófehér lenvászon drapéria, a monoton sustorgássá olvadó háttérzaj azonban kísértetiesen emlékeztet egy-egy zsúfolásig telt váróteremben tapasztaltakra.

A biztonsági öveket ugyan senki nem csatolta be, a még mindig meseszép, szőke ex-Fabulon-arc, Pataki Ági mellett Sándor Szandra szülei is izgatottan várnak az indulásra. De nem csak a nagy „öregek”, jelesül Herczeg Zoltán, a tehetséges fiatal pályatársak is szép számban csatlakoznak a menetkész csapat táborához. Luu Ahn Tuan, Je suis belle, USE unused – sorolhatnánk, ki mindenki kíván részese lenni az élménynek. Akárha felsőbb engedélyre várnánk, derűs, tiszta égre, vagy csak hogy Nanushka meglobogtassa bolondítóan barna fürtjeit, jelezvén, részéről semmi akadálya, ő már réges-rég készen áll: irány, vágjunk neki!

Dizájnterminál

– Önéletrajzi ihletettség vagy más az oka, hogy épp a magányos utazót választottad a divatbemutató főhőséül?

– Nem tudom, ha nagyon őszinte vagyok hozzád, beismerem, hogy igazából ezeket nem mindig én találom ki, döntően az art directorunknak köszönhetik születésüket. Ugye, a tavalyinak is volt egy szlogenje, de ezeknek inkább a hangulata az, ami meghatározó számomra. A jelmondat, a mögötte szunnyadó érzés most éppen az volt, hogy egyedül vagy a világban valahol, de ez sem egy olyan vérkomoly üzenet – próbálja ismét lényéből fakadó mosollyal elütni a dolog élét –, ez igazából tényleg csak egy hangulat.

Így vagy úgy, mindenesetre működnek az art director elképzelései. Térdig lógázó szürke szövet- vagy fekete lakkhatású, enyhén puffos, övvel karcsúsítható kabátkában, fényes fekete  cicanadrágban sorjáznak kifutóra a modellek, lezseren, zsebre dugott kézzel, esetleg méretes utazótáskájukba kapaszkodva. Pirospozsgás, dércsípte arcukat leomló hajkorona szegélyezi, fejük búbján fekete, szürke kötött sapka csúcsosodik, felhajtott gallérjaik mögé rejtőznek szégyenlős-fázósan, durcás kislányosan, miközben nyitott orrú, fekete pumpsaik siklanak-dübörögnek a „minden egész eltörött” világ színpadán.

– És ezzel az „egyedül vagyok a világban”  hangulattal könnyen azonosulsz, jellemző rád?

– Igen, azt hiszem, abszolút egyetértek vele.

Ütemesen lépnek, dinamikusan, néhány másodperc, és hűlt helyük van, már csak ködbe vesző sziluettjük táncol a kifutó oldalán elhelyezett paravánokra vetített reflektorkörökben. Lehetnének akár tulajdonosaiktól megfosztott csomagok is, egy gyors átvilágítás, és hipp-hopp, a futószalagon találják magukat, gazdátlan magányukban elveszve, idegenül. Ahogy maga az utazó, jelen esetben Nanushka is átmeneti lény, két város, két világrész között a volt és lesz foglyaként őrlődik, van, jelen nélkül. Szemünk láttára, talán nem is csomagjai, emlékei fekszenek röntgensugár alá. Rövid ideig még az elmúlás szorongása is a kifutón kísért. Igaz, ehhez már nem kell vándornak lenni, a tél sajátja, ismerjük mindahányan.

A cikk folytatását elolvashatod a HazaiDivat.hu-n! Katt ide!