Amikor nem a divat teremtette meg a nőt – azt sem tudtuk, mi fán terem -, hanem a nők találták ki maguknak a divatot. Akkor is, azért is divatoztak a nők, amikor nem volt divat a divatos öltözködés. Ezt támasztják alá olvasóink is…
„Kedves Zsuzsa! Én is retromániás vagyok, mint a többi lány a suliban, de nekik nem merem bevallani, hogy semmit sem tudok arról, amitől most úgy odavan mindenki. Szeretném, ha megírná, milyen volt és miben különbözött egymástól az ötvenes, a hatvanas és a hetvenes évek divatja. Anyukám már nem él, sajnos, korán meghalt, a nagyit pedig a főzésen kívül soha nem érdekelte semmi. Ugye, nem nevet ki? Ismeretlenül is puszilom: Tündi”
„Kedves Zsuzsa! Gratulálok önnek! Olyan jó volt olvasni ezeket a sorokat, szinte láttam magam a régi „egyenruhákban”. A hetvenes évek elején voltam tinilány, micsoda boldogság volt!megkapnom az első, kapucnis, szőrmés, szövetkabátomat. És hogy igyekeztünk mi, fiatal lányok, divatosan öltözködni. Igaz, ezt otthon, házilag oldottuk meg. A régi öreg Singer varrógép megtette a kötelességét. Ma már négyszeres nagymama vagyok, és mivel a pénztárcámban sokszor cincog a forint, rákaptam a turkálókra, és nem bántam meg. Az sem mellékes, hogy ezek a „turkesztáni” darabok nem integetnek vissza az utcán. Tisztelettel üdvözlöm: M-né, Julcsi”
*
„Kedves Zsuzsa! Én a mai napig nehezen viselem, hogy a lódenkabát és a svájci sapka politikai jelképé vált. Én iszonyú boldog voltam 1949 őszén, amikor megkaptam életem első – és egyben utolsó -, gyönyörű, meleg, zöld lódenkabátját. Akkor a nyolcadik osztályba jártam, és a lódent 1958-ben váltotta fel egy piros-fekete tweed kabát, amely nehéz volt és vacak, noha szabó készítette, méretre. Lehet, hogy a lóden a konfekció első mesterdarabja volt. Csinos készruhát valóban nehezen lehetett találni az üzletekben. A lányokon annál inkább. Az ország tele volt kiváló „kis varrónőkkel”. A szülők régi ruháiból és a csomagban kapott – vásárolt – göncökből csodákat varázsoltak. Sokszor a Nők Lapjában talált divatmellékletek alapján. Állítom, senki nem volt rosszul öltözött. Én sokat jártam Operába, hangversenyekre – talán emlékszel, ez akkor nem volt drága -, ott mindenki az alkalomnak megfelelően volt felöltözve. A divat is nőies, elegáns volt, nem olyan szakadt, slampos, mint ma. (…) Üdvözlettel: Venca”
*
„Kedves Zsuzsa! Szerintem a szocializmus divatja sokkal izgibb, érdekesebb volt, mint a miénk. A mi korosztályunk világszerte ugyanazt a globalizált uniformist hordja évek óta: csípőnadrág, felcsúszott, két számmal kisebb top, hogy villogjon a köldök. Télen még a rövid dzsekiből is. Ennél egészségtelenebb divat soha nem volt. Az uniformizált, úgynevezett dögösen elegáns menedzserkosztümöktől is felfordul a gyomrom. Pedig húszéves vagyok. Irigylem Anyut, aki boldog volt, és gyönyörű a maga varrta fodros, repülős kartonruhájában. Apu sosem vette volna feleségül, ha a köldökét mutogatva látja meg, azon a régi, mindkettőjük számára örökké emlékezetes szüreti bálon. Szeretettel üdvözli: Niki”
Ötvenes évek: Hernyótalp és nájloning
Kora reggel indulókat harsognak a telepes rádiók: „Már termelnek újra a gyárak, a munkásoké a jövő…” És persze, a munkásnőké. Végre egyenlők lettek a férfiakkal, ruházkodásban is. Overallba, lódenkabátba öltözött az ország. A Nők Lapja 1949-ben megjelenő első számában praktikus tanácsokat ad az „avitt” polgári ruhadarabok átalakításához. Hangsúlyozva, hogy „a mai nő öltözködése célszerű, egészséges és csinos”. 1951-ben már ritkulnak a divattanácsok, a lap szinte kizárólag munkaruhás nők fotóit közli, amint hősiesen küzdenek a „munka frontján”. Nincs flanc, a mindennapi szükségletekből is hiány van. Az államosított textilboltok kínálata lehangoló. Az anyagok rondák és hitványak. Kevés a készruha, az is borzalmas. De még dolgoznak a magánkisiparosok: lehet varratni ruhát, ha kizárólag pettyes kartonból is, és csináltatni cipőt. Fatalpú szandált, a mama régi bőrövéből, retiküljéből, vagy hernyótalpút, jampeceset. Ebben tangóztunk – kashanadrágban – a tánciskolában. Az utcákon egyre több „nyugatmajmoló” jampi szaladgál: hosszúra növesztett hajuk, csőnadrágjuk borzolja a kedélyeket. Tombol a nejlon („nájlon”)-láz, fél életünket adnánk egy nyugatról becsempészett nejloningért, nejlonharisnyáért, nejlon csőkabátért.
Hatvanas évek: Mini-midi-maxi
A nők végre kibújnak az overállból, levetik a lódent, felhajtják a május elsejei felvonulásokon viselt sötétkék szoknyájukat. Tobzódhatunk a szoknyahosszokban. A mini nagy vihart kavart, a szocialista erkölcsök elleni kihívásnak minősítik. A középhosszúságú midi ugyan lecsillapítja a közfelháborodást, viszont nem áll jól senkinek. A földíg érő maxi visszahozza a minit: pikáns párosításukon már nem ütközik meg senki. Egyébként is enyhül az ideológiai szigor. A lapokba beszivárognak az első párizsi tudósítások, már jobb cuccokhoz is hozzájuthatunk az amerikás rokonok küldeményeiből, vagy az UNRA-segélycsomagokból. Itthon is kapható nyugati műszőrme – a teddy bear -, s az olasz filmek áldásos hatására éjjel is napszemüvegben alszunk. Beindul a beat- és a rockzene, vele e szocialista hippidivat. Nem nézik jó szemmel, de már eltűrik. Tehetséges, fiatal divattervezők tűnnek fel, akkor kezd elmosódni az életkor a nők öltözködésében. Színesednek az anyagok, javul a minőség. Smink még nincs, de a nők már rúzsoznak, és hetente járnak fodrászhoz. Csinosak, vidámak, tetszeni akarnak a férfiaknak.
Hetvenes évek: olasz a pulcsi, spanyol a cipő
Forradalmi áttörés az öltözködésben. Lezárul egy korszak, a ruhaviseletben már jelentkeznek a társadalmi különbségek. Gyorsítja a változást, a divatot is diktáló hazai televíziózás térhódítása, valamint a hirtelen nekilóduló utazási kedv. Virágzásnak indul a bevásárlóturizmus. Ettől kezdve már nem lehet „fentről” irányítani a divatot: a nők többsége azt vehet magára, amit akar, és amihez külföldön, vagy itthon – pult alól – hozzájut. „Olaszban” pulóverhez, „Spanyolban” cipőhöz, csizmához, „Lengyelben” prémekhez, bundákhoz. Minimálisra rövidülnek a minik, forró sikert arat a forrónadrág, a merészebbek a bikini felsőrészét is levetik a tengerpartokon. A nők fürgén követik, vagy követnék a naprakész világdivatot, ám az állami ruhaipar még mindig nehézkes. A Magyar Divat Intézet különleges, egyedi kollekciói csak a divatbemutatókon csodálhatók meg, a tömegkonfekció messze elmarad a hazai kívánalmaktól. Amikor a „nájlon” már világszerte lefutott, nálunk akkor állnak át – a könnyűipar elfuserált rekonstrukciójának „jóvoltából” – a műszálas anyagok gyártására. A műszálas dzsörzékosztümöknek nemcsak a szabásuk volt rémisztő, penetráns szagot is árasztottak. A nyolcvanak évek elején beköszöntő butik-korszak már helyünkbe hozza a külföldi divatot. „Nyugat-németből” tonnaszámra érkeznek a kozmetikumok: almaszappanok illata árasztja el az országot….
Mindez ma már csak emlék. Reméljük, soha vissza nem térő, fájdalmas, mulatságos, mégis szép emlék. Nem véletlen, hogy többen is védelmükbe vették a lódent. „Csúnya volt, fantáziátlan, de a miénk volt!” Mint Bacsó filmjében a magyar narancs. Az is kicsi volt és savanyú, de a miénk volt. Utólag, ha jól belegondolunk, szinte már édesnek érezzük. Mert egészen más az, ami senki másé, csak a miénk. Ezért kíváncsiak rá azok is, akik akkor még meg sem születtek.
