A nőkkel szembeni erőszakról beszélni sajnos nagyon divatos dolog. Bár közszereplők és társadalmi szervezetek tucatjai igyekeznek felhívni a figyelmet a problémákra, úgy tűnik, még mindig messze van az a világ, amelyben nem éri hátrányos megkülönböztetés vagy épp testi-lelki erőszak a nőket. Te hogyan közelítettél a téma felé? Milyen esemény volt az, ami miatt úgy döntöttél, egy teljes kollekciót szánsz a figyelemfelkeltésre?
A tervezés során mindig személyes érzésekből indulok ki, azokat járom körül, megyek bele, szedem szét, élem meg újra, és hagyom működni. Most sem egy konkrét esemény adta az inspirációt, hanem a saját várt és váratlan helyzetekben előtörő szégyenérzetem. Sokat beszélgettem a témáról a körülöttem lévőkkel, barátaimmal, így kaptam az inspirációul szolgáló történeteket is, a gondolatok és érzések kavalkádját, amely az erőszak után ott maradhat az emberekben.
Fotó: Alex Negulescu
Van köztük olyan, amit megoszthatsz szélesebb körben is?
A saját történetét mindenkinek magának kell elmesélnie, ha akarja. De annyi bizonyos, hogy mindegyikük saját magában találta meg a kiutat, a megbocsátást. Egyébként nem magáról a nők és gyerekek ellen elkövetett testi-lelki erőszakról akartam beszélni, sokkal inkább azt szerettem volna körüljárni, hogyan lehet az emlékekkel együtt élni, feldolgozni őket, elfogadni magunkat. A bűntudat és szégyenérzet kisebb-nagyobb mértékben szinte mindenkit érint vagy érintett, de ha nagyobb trauma ér, nehezebb megbirkózni vele, mert az már nagyobb nyilvánosságot igényel. Sokszor pedig hiába a bátorság, a felvállalt ügyek, még sincs külső igazságszolgáltatás, talán a rossz társadalmi minták, a beidegződések miatt.
Ezért nagyon fontos, hogy ezeket a traumákat mindenki fel tudja dolgozni magában, azonban külső segítség nélkül ez őrült nehéz feladat és sokszor épp az áldozatok szégyenkeznek a történtek miatt, mikor erre semmi okuk nem lenne. A kollekcióm is ebből az irányból, a láthatóság és láthatatlanság kérdésein keresztül közelít a szégyenérzet letételéhez.
Shameless névre keresztelt kollekciód még csak most debütál. Hogyan kell elképzelni a gondolatok megvalósítását? A cipők inkább művészi alkotások lettek, amolyan kiállítási darabok, vagy a nemes ügy mellett a hétköznapokon is hordható formában állnak ki?
A cipők mindegyikét úgy terveztük, hogy mindennapi viseletként szolgáljanak, de néhány darab egyben effektíve művészi alkotás is, ugyanis felkértem Magyarósi Éva képzőművész-animációs rendezőt, ő is “hagyjon nyomot” a kollekción.
Hány darabos lett a kollekció, és milyen típusú lábbeliket tartalmaz?
12 cipőt terveztem, főként lapos, vagy alacsony sarokkal, finoman hegyes orral, a szett lelke azonban egy kerek orrú, magassarkú nyári csizma lett. Ebben a kollekcióban is növényi cserzésű és újrahasznosított bőröket használtam, amit nyersgumi és bőrtalppal egészítek ki. A modelleket úgy alakítottam ki, hogy egyéni kérésre magasabb sarokkal is elkészíthetők legyenek.
Most csak női cipőket terveztem, azonban a klasszikus darabjaim között vannak olyan unisex modellek, amelyeket az új, “shameless” színekben is meg lehet majd rendelni az április 6-án csütörtök este 7 órától a Printában kezdődő bemutató után.
Meséljél egy kicsit magadról is. Honlapodról megtudhatjuk, a neves párizsi divattervező intézetbe, a Studio Berçot-ba jártál, amelynek olyan, mára világhírű tanítványai voltak, mint Isabel Marant vagy Roland Mouret divattervezők. Esetedben honnan jött az ötlet, hogy ide jelentkezz?
Hetedik után nyáron Párizsban voltunk a szüleimmel és kérésemre édesanyám vásárolt nekem egy Depeche Mode magazint. Ebben volt egy válogatás különböző aktuális kollekciókból, és észrevettem, hogy minden olyan tervező, akinek tetszettek a munkái a Studio Berçot-ban végzett. Martine Sitbone, Karine Arabian, Gaspard Yurkievich vagy akit te is említettél, Isabel Marant. Akkor és ott elraktároztam magamban az információt, hogy ez egy jó iskola. A pályaválasztás idején nem akartam tudatosan oda menni, az már csak később alakult úgy.
Miért? Mi alakította így az életed?
Megismerkedtem egy francia fiúval, amikor a Bukaresti Képző- és Iparművészeti Egyetemre jártam, és ő lett a későbbi első férjem, aki miatt végül is Párizsban kötöttem ki egy időre. Ott először a Sorbonne-ra jártam, de nagyon unatkoztam, amikor újra eszembe jutott a Studio Berçot és összeszedve minden bátorságomat elmentem, beszéltem az iskola igazgatójával, Marie Rucki-vel és jelentkeztem. Később egyébként ő maga is tanított, ami óriási dolog volt számomra. Marie egy legenda, pontos ízlésével és humorával örök referencia. Rajta kívül az iskolában még Emel Kurhan, a Yazbukey márka egyik alapítója volt rám nagy hatással, aki ugyancsak humorával fogott meg.
Mindig is cipőket szerettél volna tervezni, vagy tanulmányaid alatt formálódott az ötlet, hogy ebbe az irányba tereled tehetségedet?
Tanulmányaim után vitt az élet ebbe az irányba, bár már az iskolában és előtte is érdekeltek a cipők, gyakorlataim alatt és munka közben lett nyilvánvaló, ha egyszer csinálok saját márkát, az a cipőkről és táskákról fog szólni.
Hogyan zajlik a cipőkészítési folyamat nálad, a tervezésen túl milyen mértékben tudsz közreműködni a gyártásukban? Te magad is varrsz lábbeliket?
Nem, nem varrok, akkor nem lennének ilyen szépek. Én álmodozom, rajzolok, szabásmintát készítek és színeket választok. A cipők egy nyíregyházi kisüzemben készülnek, ahol mindenkit ismerek személyesen, az ottani cipészmesterek segítenek a modellek formába öntésénél. Anno az iskolában inkább csak a tervezésre fókuszáltunk, a cipőkészítéssel kapcsolatos ismereteket később gyakorlaton, munkahelyen, majd a NES Shoes kezdeteinél Bergmann Istvántól, a Juhos Cipő cipészmesterétől tanultam. És persze azóta is folyamatosan tanulok a cipőimen dolgozó szakemberektől.
Elsősorban milyen piacra készülnek a termékek? A magyar vásárlók vannak többen vagy jellemzőbb a külföldről érkező megrendelés?
A külföldi vásárlók többen vannak, de a hazai értékesítések is egyre jobbak. Budapesten a FIAN-ban kaphatók, de Ibizán és Bukaresten is megtalálhatók, valamint a márka webshopján keresztül is sok megrendelés érkezik, főként az Egyesült Államokból és Franciaországból. Idén több külföldi kiállítást is tervezek, kíváncsian várom az eredményeket.
Mik a tapasztalataid, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár manapság egy designer, egy cipőtervező munkája, ha az éppenséggel Kelet-Közép-Európából származik?
Nem tapasztaltam ezzel kapcsolatban hátrányt, csak előnyt. Azt hiszem, ettől még érdekesebbnek tartják a márkát Nyugat-Európában, Amerikában és Japánban is. Egy kicsit egzotikusabbá teszi a történetemet. Persze az is segít, hogy oda jártam iskolába, ahová.
Formálódik már hasonló kollekció terve, mint a mostani, amely valamilyen társadalmi problémára kívánja felhívni a figyelmet?
Nem akarok tudatosan valamilyen irányba menni, az mindig magától alakul ki, attól függően, hogy én hol tartok, mi foglalkoztat magamban. Persze lehet belőle társadalmi probléma felvállalása, mert ezek általában könnyen kapcsolhatóak személyes témákhoz, de nem akarok valamiféle ideológiához szorosabban kapcsolódni, mert az nagyon behatárolná a játékteremet.
Milyen terveid vannak a márkával? Korábban foglalkoztál már nagyobb darabszámú kollekciók gyártásával, újra elindulnál ebbe az irányba vagy inkább megmaradsz az egyedi, rendelésre készülő cipők készítésénél?
Évi 1000-1500 párig szeretném növeszteni a márkát, tovább nem, mert elveszítené a személyességét. Emellett persze továbbra is első helyen a személyre szabott, rendelésre készülő cipők állnak. Nekem ezek a közvetlen megrendelések, kapcsolatok adnak a legtöbbet, amelyek sokszor barátsággá is alakulnak. Mindig nagyon izgalmas beszélgetni a klienssel, megismerni, feltérképezni a vágyait, hogy mit szeretne megmutatni magából. A kettőnk kapcsolatából így mindig valami nagyon erősen személyes tárgy keletkezik, amihez a megrendelő és én is teljesen másképp viszonyulunk. Ez valahol a lelkünk egy darabja ebben a kézzelfogható világban.
