Sorsa a zöld szerszámosládáig
Pető Judith 1921-ben Budapesten született és nőtt fel, édesanyja háztartásbeli, édesapja pedig bankár volt. Szülei vegyész pályára szánták, hogy tanulmányai elvégzését követően a kozmetikai ipar területén találjon sikerrel munkát, azonban a történelem közbeszólt. A II. világháború kitörése előtti időszak egyre fokozódó antiszemita hangulata miatt 1938-ban otthonától távol, a londoni King’s College-ba íratták szülei. Úgy gondolták, ott nagyobb biztonságban lesz háború esetén is.
Hiába volt azonban az elővigyázatosság, egy évvel később, a nyári szünetben tett hazalátogatásáról már nem tért vissza Londonba. Lengyelország német megszállásának hírére Judith úgy döntött, nem hagyja el családját.
Bár a viharfelhők egyre csak gyülekeztek körülötte, nem akart sorsára várva otthon ülni. Munkát vállalt, családi kapcsolatokon keresztül a Pessl kézitáska-készítő vállalatnál helyezkedett el. Itt sajátította el a táskakészítés minden csínját-bínját: hogyan munkálja meg a bőrt, mintázza azt, és állítsa össze darabjaiból a kész táskát. A kézműves mesterdiplomát is megszerezte, amelyhez egy kicsi, zöld szerszámosláda járt elismerésül – amely aztán egész későbbi életét is meghatározta.
A képzelet szárnyán a túlélésért
A világháború, a zsidó üldözések azonban nem sokáig adtak számára lehetőséget, hogy szakmájában dolgozzon. Több családtagját is koncentrációs táborba vitték, három nagybátyját pedig azért ölték meg, mert megtagadták a zsidó csillag viselését. Apját is munkatáborba vitték, azonban a családi kapcsolatoknak köszönhetően sikerült a svájci nagykövetségtől diplomata-útlevelet szerezniük, hihetetlen szerencsével pedig a hivatalos iratra rákerült két rövidke szó, amely megmentette az ő életét is: “és családja” részére. Az irat birtokában egy “biztonságos házba” menekülhettek, amely a svájci nagykövetség fennhatósága alá tartozott. A piciny, egyszobás lakásban, amelyet nem hagyhattak el, a család 26 másik sorstársukkal húzta meg magát. A viszontagságos háborús évek alatt képzeletben különféle táskákat tervezett, hogy a mindennapok szörnyűségei elől legalább lehunyt szemmel elmenekülhessen, ne gyűrjék maguk alá a megpróbáltatások.
1944-ig sikerült meghúzniuk magukat a lakásban, azonban Magyarország német megszállását követően már nem volt menekvés, náci tisztek rajtuk ütöttek, és mindenkit zsidó gettókba szállítottak, hogy majd onnan vigyék őket tovább valamelyik haláltáborba. A rövidesen megérkező szovjet megszállást követően aztán a gettókat felszámolták, így bár a haláltól megmenekült, a család helyzete nem lett sokkal jobb – másik 60 emberrel egy pincében húzták meg magukat.
Férjével, 1946-ban
A háborút követően akkor kezdett jobbra fordulni családja sorsa, amikor a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz kapcsolódóan az amerikai misszió is megérkezett Budapestre. Judith eltökélte, mindent elkövet, hogy visszakapja fiatalsága boldog éveit, az életét. Ismerősökön keresztül sikerült kapcsolatba lépnie az amerikai küldöttség néhány titkárnőjével, akik megbízták őt, készítsen számukra kézitáskát, az így megkeresett amerikai dollároknak köszönhetően pedig a családnak végre volt miből ételt és néhány alapvető háztartási cikket beszereznie.
Ekkoriban történt, hogy megismerkedett egy amerikai katonatiszttel, Gerson Leiberrel. A fiatalok randevúzni kezdtek, első találkájuk igazi fényűzésnek számított a szétbombázott fővárosban: a fiú az Operába vitte kedvesét. Oda, ahová akkoriban csak igazán nagy szerencsével (és valódi amerikai valutával a zsebben) lehetett csak eljutni. 26 éves volt, amikor összeházasodtak és hamarosan elhagyták az országot; New Yorkba menekültek, és Bronxban vettek ki egy bútorozott szobát. Itt kezdődött el az új élete.
1946-ban, a vonaton, amellyel férjével elhagyták Budapestet, hogy Amerikába menjenek
A semmiből az első sikerekig
Amikor megérkezett Amerikába, semmi mása nem volt, csak a zöld szerszámosláda, amelyet még a mestervizsgájakor kapott. A Garay & Co. táskákat és kiegészítőket készítő cégnél helyezkedett el, itt azonban egy ideig nem sok hasznát vette kreativitásának és a háborús évek alatt fejben összeállított táskatervek tucatjainak. A kor amerikai kereskedői szűklátókörűségének köszönhetően feladata mindössze abból állt, hogy az európai márkák termékeit kellett minél pontosabban lemásolnia.
A helyzet olyannyira zavarta Leibert, hogy egyenesen a kézitáska-készítők szakszervezetéhez fordult. Miután “átverekedte” magát a titkárnőkön, bejutott a szervezet vezetőjéhez, akinek kerek perec elmondta, ő bizony táskákat akar készíteni, mégpedig az elejétől a végéig. Megvolt benne a kurázsi, hogy elérje, amit akar, a segítség pedig nem váratott sokat magára. Hamarosan bemutatták őt Nettie Rosensteinnek, aki akkoriban elismert divattervező volt New Yorkban. 1948-ban lehetőséget kapott nála, hogy szabásminta-készítő segédként dolgozzon nála, tehetségének köszönhetően pedig szép lassan egyre feljebb jutott a ranglétrán. 12 évig dolgozott a divatháznál, tervező, majd vezető vált belőle.
Mamie Eisenhower táskája
1953-ban történt a nagy szakmai áttörés: Mamie Eisenhower férje elnöki beiktatási báljára Nettie Rosenstein egy táskáját választotta kiegészítőként: azt a gyöngyökkel és hegyikristályokkal kirakott darabot, amelyet Judith Leiber tervezett a márka számára. Gyorsan híre ment az amerikai elit körében, hogy a first lady kinek köszönheti fényűző kiegészítőjét, Rosenstein így szabad kezet adott neki: azt tervezhetett, amit csak akart, márkája számára. Judith Leiber gyorsan népszerűvé vált nemcsak a vásárlók körében, de a divatszakmán belül is.
Mamie Eisenhower a báli ruhában (Fotó: Europress)
1960-ban, miután a cég Firenzébe tette át gyártóhelyét, otthagyta a márkát. Kétévnyi átmenet után, ami idő alatt több helyen is dolgozott, férje ösztönzésére vágott bele, hogy saját vállalkozást indítson, alkalmi táskákat tervezzen és gyártson. 1963-ban amit csak tudtak, pénzzé tettek, és a némi kölcsönnel kiegészített kezdőtőkével belevágtak, hogy elkészítsék az első kollekciót. A legfinomabb anyagokat használta fel az elegáns táskákhoz, amelyeket aztán ismerősökön keresztül szép lassan sikerült mind egy szálig eladnia. Az első kollekcióhoz zöld színű bőrt használt fel, amely bár minőségében hibátlan volt, a szín nem nyerte el mindenki tetszését. A következő kollekcióhoz ezért fekete aligátorbőrt választott, és ez bejött. Pillanatok alatt elkapkodták a prémium kategóriás kiegészítőket. Egész New Yorkot bejárta, hogy táskáit bemutassa és értékesítse, miközben férje, akiből időközben sikeres festőművész lett, a könyveléssel és kiszállítással kapcsolatos feladatokat látta el.
A sárgaréz csillogása
1968-ban Olaszországból kapott egy megrendelést: sárgaréz minaudière-t rendeltek tőle. A kis méretű ékszertáska azonban ahelyett, hogy aranyszínben ragyogott volna, kellemetlenül zöldes árnyalatot vett fel. Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve Judith Leiber az egész táskát apró kristályokkal borította be – így született meg a Chatelaine táska, amely világhírűvé tette tervezőjét. A gyémántként tündöklő táskakülönlegesség iránt óriási érdeklődés támadt, rövid idő alatt megnégyszereződött vállalkozása bevétele.
A csillogó kövekkel kirakott táskákból először csak különböző geometriai formájú kiegészítők készültek, a szögletes, vagy épp hosszúkás, ovális ékszertáskák után aztán 1970-ben elkészültek az első tojás formájúak, amelyeket oroszlán, legyező és hal is követett. A bőrön kívül számtalan más anyagból is készített táskát: japán selymet vagy épp tengeri kagylót is felhasznált a különleges kiegészítőkhöz, amelyeket gazdagon díszített Swarovski-kristályokkal.
Mamie Eisenhowert követően az amerikai elnökfeleségek hosszú sorának tervezett alkalmi táskákat, a hollywoodi hírességek körében pedig a mai napig a legnívósabb kiegészítőnek számítanak a Judith Leiber alkalmi táskák, ha vörös szőnyeges eseményről van szó. Feltűnt a Szex és New Yorkban is, amelynek főszereplőjét alakító Sarah Jessica Parker a magánéletben is nagy rajongója a csillogó luxuskiegészítőknek.
Judith Leiber 1998-ban köszönt le cége éléről. Az idén 96 éves asszony az elmúlt években minden idejét és erejét annak szentelte, hogy egy különleges kollekciót állítson össze. Bő 40 éves munkássága alatt több mint 3500 táskát tervezett, célja pedig az, hogy amennyit csak lehet, felkutasson és visszavásároljon közülük, kiállítása számára. Az elegáns táskáknak kialakított múzeumban már több mint 1500 darab nyerte el méltó helyét. Egy-egy Judith Leiber-táska ára manapság 3-4000 dollár között mozog, a régebbi egyedi darabok értéke pedig ennél is magasabb.
