–Azért ne feledkezz meg a magnóliabokorról sem – szól közbe a férj –, az nagy küzdelem volt…
– Hát, igen, az nagyon nehezen akart megmaradni nálunk, vagy a helyét nem szerette, vagy minket, de végül a kitartásunk győzött. Hiszem ugyanis, hogy a növénynek lelke van, és ha szereti a gazdáját, akkor is hajt, ha rosszul bánnak vele. Olyan, mint a szerelmes asszony: “Ha megversz is, imádlak én!”
– Na, azért itt “verésről” szó sincs – mondja Károly. – Mari mindent elkövet a növényeiért, főleg, ami a beszerzésüket illeti…
– Való igaz, Karcsi arra céloz, hogy sokszor még csempészésre is hajlandó vagyok, gyanis külföldön sem tudok ellenállni a különleges fűszernövényeknek vagy virághajtásoknak. Ezeket aztán jól bebugyolálva eldugom a bőrönd aljára, nehogy megsérüljenek az úton, na meg a vámon. Egyszer hazautaztattam egy különleges ciprusi virágot, amelyet aztán hiába dédelgettem, mert télen kifagyott. Az olasz zsálya, a hatalmas bokorrá fejlődött rozmaring és a menta kiválóan bírja az itteni klímát,- egy kicsit idehozzák nekem a mediterrán világot, én meg alig várom, hogy újra eljuthassak a szülőföldjükre. Imádok utazni, de amikor ránézek a térképre, az úti cél sohasem észak felé található, hanem csakis délre. Az életem sok-sok szállal kapcsolódik arrafelé, különösen Olaszországhoz, hiszen az olasz nyelv lett a kenyerem; tanítottam középiskolában, színdarabokat fordítottam Goldonitól a modernekig, és hosszú éveket töltöttem a filmgyárban, ahol szinkrondramaturgként dolgoztam. Többek között a Piedone-filmek végén a “magyar szöveg: Lajos Mari” is rám utalt. A munkánál még erősebb kapocs azonban, hogy Zsófi lányom édesapja is olasz volt, így egyszer csak lett egy másik országbeli családom. Sógornőm szenzációs remekműveket alkotott a konyhában, én meg nagy figyelemmel tanultam tőle “olaszul” főzni. Azóta is imádom az itáliai ízeket, a különböző tájegységek saját büszkeségeit, és váltig állítom, ami a gasztronómiában fontos, az az olasz konyhában összegződik.
Milyen érdekes! Melyek is a legkedvesebb Lajos Mari-receptjeim? Hát a százféle zöldségből készült, sűrű húsleves, a minestrone, aztán a saltimbocca, a kis borjútekercsek, meg az igazi, olasz mascarponéból készült tiramisú. Még a jelentését is tudom, hiszen Mari nemcsak receptet ír, hanem oktat nyelvet, kultúrtörténetet, konyhai trükköket és egyéb hasznos dolgokat az életben, amit ő szerényen így hív: szakácskönyv.
– Úgy tizenöt éve, amióta hivatásszerűen írok az ételekről, természetesen egész más szemmel nézek körül egy étteremben, mint azelőtt. Az első falatoknál analizálni kezdem az ízeket; rájövök, milyen fűszereket használnak, milyen trükköket alkalmaznak. Ha valamire kíváncsi vagyok, megkérdezem, és még soha nem fordult elő, hogy vonakodtak volna elárulni a konyhai titkokat. Természetesen megszállottan gyűjtök minden receptet a világban, de sokszor előfordul, hogy amikor megtudják, ki vagyok, az emberek már maguktól jönnek, mert sürgősen el akarják mondani, hogy az ő kedvenc receptjük micsoda. Én ennek rendkívüli módon örülök, mert azok a legjobb receptek, amelyeket az ember olyan gyakran csinál – nyilván azért, mert annyira jól sikerül –, hogy fejből, álmából felébresztve is tudja.
– Míg Mari a receptek iránt érdeklődik, engem maga az étlap foglalkoztat – veszi át a fonalat Hemző Károly. – Ezt szó szerint kell érteni, az évek során ugyanis rengeteg étlapot lopkodtam el a vendéglőkből, egész nagy gyűjteményem van belőlük. Egyszer a “Náncsi néninél” fölfedeztük, hogy a halételek közt szerepel a “Kunkori süllősült Lajos Mari módra”, Sárospatakon pedig meglepetten böngésztük az étlapot, mivel valamennyi ételnév a mi szakácskönyveinkből lett kölcsönözve. Amikor a pincérnőtől megkérdeztük, mit jelent a Rossini módra, a válaszból világossá vált, hogy csak a címeink tetszettek meg, az ételeknek azonban semmi közük nem volt a receptjeinkhez.
Lajos Mari és Hemző Károly, a mediterrán lelkületük és közös szenvedélyeik alapján már harminc éve élnek együtt, s ennek a félidejétől kezdve elválaszthatatlan alkotótársak is. Hemző Károlyról, akinek ennyi finomság születésénél volt módja asszisztálni, joggal gondolhattam, hogy nemcsak a fotózás, hanem a főzés tudománya is a kisujjában van.
– Ez nem egészen így van – ingat meg az elképzelésemben Mari. – Ha Karcsi meg akar kímélni egy kicsit a főzéstől, akkor rendel egy remek “kínait”, vagy hoz egy jó grillcsirkét. Azért ne legyünk igazságtalanok, isteni körözöttet csinál (ez szerepel is az egyik szakácskönyvben), óriási türelme van a tatár bifsztek keveréséhez, és legutóbb nagyszerű rakottkrumplival várt bennünket ebédre. A nyári kerti sütögetésekkor viszont, ha megjönnek a vendégek, átveszi a hatalmat, és ő a hoppmester. Beindítja a grillsütőt, és élvezi, hogy a lányok a keze alá dolgoznak. Mondanom sem kell, mindent én vásárolok be, készítem elő a húsokat és a salátának valót. Egészséges táplálkozás ide vagy oda, a grillezéshez a legjobb a tarja vagy az oldalas, ami egy éjszakára mustáros, hagymás pácba kerül. Néha különleges dolgokkal is kísérletezem: fűszeres hallal vagy szecsuáni csirkével, pleskavicával, de leghamarabb mindig az egyszerű csirkecomb és a félbevágott csirke fogy el. Ha sok a vendég, a húsokat előre megpárolom tepsiben, alufólia alatt. Ezután Karcsi következik, aki tíz-tizenöt perc alatt grillezi a húst, és végül learatja a babérokat. Barátaink azt szeretik, ha délre hívjuk őket, hogy ne csak az evésre jusson idő. Az ebéd utáni pihenés, beszélgetés után, úgy hat óra felé egyszer csak Karcsi megkérdezi: “Na, beindítsam újra a tüzet?” Ilyenkor mindenki szörnyülködve mondja: “Á, nem, egy falatot sem tudunk enni!” Karcsi azért kitart a terve mellett, s így hamarosan mindenki másodszor is nekilát a délről felmelegített maradéknak, a hűtőből előkerülő salátáknak és a frissen grillezett húsoknak.
Nem csoda ezek után, hogy ez a spalettás, teraszos, mediterrán ház, a negyven láda parasztmuskátlival, gyümölcsfákkal és az öreg kutyával marasztalni tud mindenkit: vendéget, vendéglátókat egyaránt.
– Régebben sokkal többet utaztunk együtt – mondja Lajos Mari –, de ma már nehezebben adjuk fel az otthon kényelmét, biztonságát. Szerencsések vagyunk, mert a házhoz, a kerthez köt minket a munkánk, ami egyben a szenvedélyünk is. Néha ugyan azt mondom: “na, elég a főzésből”, és boldogan eszem azt, amit Karcsi “tálal”, vagy összeütöm a legegyszerűbbet, például a kedvenc lecsómat. De aztán újabb ötletek jutnak az eszembe, és nekilátok a következő könyvemnek. Ezt a nyarat a salátás szakácskönyvünknek szenteljük, így annyi újfajta zöldséggel kell megismerkedni. Azután ha másfajta kikapcsolódásra vágyom, pasziánszozom, vagy meglepem magam egy óriás méretű puzzle-lal. Közben zenét hallgatok és élvezem, hogy nyüzsög körülöttem a család. Van egy titkos vágyam is – talán el sem hiszed, ezt a sok gyönyörű virágot, fát látva: ha egyszer megöregszem, elköltözöm egy vidéki parasztházba, ahonnan csak kilépek az ajtón, és máris ott van a kert. Úgy nem kéne kisebb kirándulást tenni a lépcsőkön, hogy kiülhessek a diófám alá egy csésze kávéra.
