Olivér lánya, Hógolyó

Közönséges, szürke házimacska. Házi. Macska. De nem volt közönséges. Már születése pillanatában más volt. Amikor először találkoztunk, két testvérkéjével együtt nyervákolt anyjuk, Olivér mellett a kockás kistakarón. Olivérről egészen az utolsó pillanatokig a saját gazdija is azt gondolta, megérdemelten adták neki a dickens-i nevet, ám amikor végül Oli világra hozta a három kis porontyot, határozottan komikusnak tűnt az elsietett névadás.

Hóginál már nem történhetett hasonló malőr. Két kis vörös testvérkéje mellett kirívó hétköznapi szürkesége nyugalommal töltötte el Olivért is. Egy hónappal később Hógi végül is átköltözött hozzánk. Szép tavaszi délutánon gyalogoltunk a hónunk alatt egy cipősdobozzal, aminek egyik csücskében bebújva ott volt a kis szőrgombóc cica, és nagyra tátott pofácskával némán üvöltött mindenkire, aki a doboztető alá kukucskált. Két napig tartott a félszegsége, aztán kinőtte.

Lényegében birtokba vette az egész lakást, azt, ami az övé. Mi kiszolgáló személyzeti funkcióban próbáltuk kitalálni minden pajkos gondolatát, ő pedig tinédzserkorába lépve tombolt, faltól-falig rohangált, egyik pillanatban még a szekrény tetején egyensúlyozott, a következőben már a konyhakövön dobta hanyatt magát. Korán kiderült, hogy bedőlt a reklámnak, ő is imádta a konzerves, kifejezetten a fajtájának készített falatokat, de nagy kegyesen elnyammogott némi csirkeaprólékkal is, sőt, kifejezetten hálásnak mutatkozott a csirkeszív-nyak-zuza variációkért.

Tejet nem ivott, egyszer viszont egy ügyes farmozdulattal leriszálta a kamrapolcról az ott őrizgetett, eredeti spanyol sangriát. A dolog akkor derült ki, amikor már mind a másfél litert felnyalogatva, udvariatlanul az étkezőasztalra ugrott, tett néhány bizonytalan lépést, majd zsákszerűen oldalra dőlve hihetetlenül mély, több órás álomba zuhant.

Esténként – bármilyen zord is volt az időjárás – eredeti génjeiben is kódolt feladatára kényszerítve, éjszakai vadászatra küldtük, reggelente pedig versengve nyitottuk neki az ajtót, hogy fejét felvetve határozott mozdulatokkal a lakásba besétálva nyúljon el egy öblös fotel mélyén.

Összhang volt közöttünk, és kölcsönös tisztelet. Tudta, hogy utálom a nyálas nyelvecskéket, viszont órákig tudtam simogatni fényes szürke bundácskáját, ezért sohasem nyalogatott. Tudta, hogy utálom a karmolászást, viszont esténként szerettem magam mellett tudni, ezért az esti híradóig nem mozdult mellőlem. Utána aztán néha nógatásra, néha önként, de elvonult az éjszakai műszakba.

Nem tudom, hogyan szerzett tudomást a kisbaba jöveteléről. A pocakomon még nem látszott semmi, de ő talán már megérezte a kis jövevénnyel együtt bennem növekvő távolságtartást. Nem volt már hosszú simogatás, elmúltak a közös tévézések, már csak néha, reggelente néztünk össze mi, a nagy idők tanúi, akiknek már fél szavak sem kellettek.

Egyszer csak nem jött reggel. és másnap sem. Harmadnapon már kerestük. Szólongattuk, könyörögtünk, végül belenyugodtunk. Hógi lelépett. Talán tudta, hogy neki már kevesebb figyelem jut majd, talán érezte, hogy itt hamarosan új “főnök” körül sürög-forog a személyzet. Vagy egyszerűen tudta, hogy a szívem szakadna, ha őt betegen vagy holtan kellene látnom.

Hógi elment. Ki tudja, talán éppen arrafelé kóborol, amerre te jársz. Bánj vele olyan tisztelettel, amilyen csak a bölcseknek jár.