Az urbex az urban exploration szavak összeolvadásából jött létre, gyakorlói pedig olyan helyekre kirándulnak, ahová csak keveseknek jutna eszébe. Péter már egészen fiatal kora óta vonzódott az ismeretlen épületek rejtélyeihez, így amikor épp nem egy nagy pénzügyi tanácsadó cég kockázatelemzőjeként dolgozik, romos épületek és műszaki építmények után kutat, hogy azokat közelebbről is megszemlélje.
Sci-fibe illő helyszín egy elhagyott belga erőműben (Fotó: Hajós Barbara/Altomán blog)
“Értelmezés kérdése, hogy mikor kezdtem el vonzódni az urbexhez, mivel már az óvodánknál volt egy sövény, ami mögé nem volt szabad bemenni – mondta Péter, aki Altomán nevű blogján számol be nem hétköznapi túráiról. – Persze, ez kicsit még túlzás, de az biztos, hogy olyan tizenpár éves koromban, amikor Balatonon nyaraltunk, a szomszédban mindig láttuk az elhagyott nyaralót, ami szerintem már a szüleim idejében is úgy állt. Esténként bandáztunk a környékbeli gyerekekkel, és folyamatosan ott volt bennünk az az izgalom, a kíváncsiság, ami vonz. A kíváncsiságom amúgy is felülírja a veszélyérzetemet, de azért akkor még nagyon kis beszariak voltunk. Átugrottunk a kerítésen, aztán elszaladtunk.”
“Csövezés” Belgiumban – Péterék így jutottak be az egyik ipari létesítmény területére (Fotó: Hajós Barbara/Altomán blog)
Péterék így évről évre egyre közelebb merészkedtek a titokzatos nyaralóhoz, 16 éves korukban pedig már ott buliztak az elhagyott, de berendezett nyaraló nappalijában, ahol még a szekrényben is ott lógtak a hétvégi házra jellemző ruhák.
“A másik, ami nagyon vonz, az a magasság, felmászni a tetőre, kimászni az ablakba, ilyesmik – mesélte Péter. – Igazából ez kattant be nálam, és amikor úgy 2010 környékén elkezdtem a blogot, akkor még csak ilyesmikről szólt, hogy mikor, mire másztam fel, minek a tetejére tudtam kimenni. Hobbiból ipari alpinista képesítést is szereztem, egy ideig tervezgettem, hogy félreteszem a karrieremet és kimegyek Párizsba, hogy részt vegyek az Eiffel-torony festési munkálataiban. Már másfél éve írtam a blogot, amikor láttam egy videót, amin mindenféle darukról lógtak le őrült oroszok, ott találkoztam először az urbex fogalmával.“
Péter számára ekkor kinyílt a világ: “rájöttem, hogy nem csak én vagyok az egyetlen ilyen hülye, aki erről blogot ír, hanem egy csomóan csinálják“. Linkről linkre fedezte fel ezt a különös világot, amiből végül egy urbex szótár is született a blogján, a városi felfedezők gyakoribb (és kevésbé gyakori) szakkifejezésekből. Innentől robbant be igazán a dolog, sokan olvasták ezt a posztot, és onnantól kezdett kialakulni – vagy láthatóbbá válni – a hazai közösség is.
Kastélyok, silók, bunkerek – külföldön és itthon
Péter nem válogat, bármi jöhet, ami kellően elhagyatott és bármilyen szempontból érdekes – persze, ha magasság is társul ehhez, az csak jó. Nemrég Belgiumban járt, ahol többek között egy erőmű hűtőtornyát, egy a fák lombszintjével egy magasságban lévő csővezetéket és nem egy, hanem mindjárt három elhagyott kastélyt látogattak meg.
A belga Château Nottebohm, Brecht közelében (Fotó: Hajós Barbara/Altomán blog)
“Az egyik kastély egy olyan erdős területen volt, ahová kívülről sehonnan nem lehet belátni, csak a GPS-koordináta alapján tudtuk, hogy van ott valami – mesélte Péter, aki láthatóan nagyon lelkes lett az emlékek felidézésétől. – Bevettük magunkat ebbe az erdőbe, aztán egy idő után kiértünk egy tisztásra, aminek a közepén állt a kastély. Emellett még egy kastélyt, a Château Mirandát és egy nagyobb villát is megnéztünk, utóbbit 1908-ban építették. Az első kastély szinte tökéletes állapotban volt: egy tíz éve készült fotót láttam róla, amin látható volt a márványlépcső, meg a falon lógó aranykeretes festmény is, ezeket itt élőben is láthattuk. A másik kettő elég romos volt, a belső lépcsőket le is omlasztották, hogy ne lehessen felmászni az emeletekre. Azért némi állagmegőrzésre utaló nyomokat is láttunk: a kupolák fém részeit leszedték és lerakták a földre, hogy ne essenek le.“
A Château Miranda egy pár évvel ezelőtti képen (Fotó: Project M4yh3m)
Persze Péterék nem csak külföldön járnak urbexelni, elvégre Magyarországon is van elég romos vagy elhagyott épület. De olyan is, ami “aktív”, vagyis a mai napig használják. Így jártak például a SOTE elméleti tömbjének a tetején, ezt a gyakorlatot egyébként az urbex-zsargonban roofingnak hívják.
A jelenlegi állapot, Péter saját fotóján (Fotó: Altomán blog)
“De jártunk olyan légóbunkerben is, amiből a föld felett semmi sem látszik, csak egy betonkocka – mondta Péter. – Ott azért elég ijesztő volt lemászni a sötétbe, meg a szűk réseken átpréselődni, de végül győzött a kíváncsiság. Nagy kedvencem még a metró, igaz, oda csak szervezett bejárás keretében mentem, mert azért az elég veszélyes. De nekem a metró gyerekkorom óta nagy fétisem volt, szóval úgy vigyorogtam ott, mint egy kisgyerek. Így láttam a Szabadság tér alatti F4-es bunkert, vagyis a Rákosi-bunkert. De voltam a hajagi BARS nevű szovjet kommunikációs átjátszórendszernek helyet adó atombiztos bunkerben is. Ez egy két emelet mély pincerendszer, sokkal nagyobb, mint bármi más, amiben valaha voltam. Rengeteg szoba és különböző helyiség van lent, szóval, ha ott kialszik a lámpád, akkor véged van. Még a mobil sem segít, mert a vastag betonfalak miatt térerő sincs.“
Péter számára a magasság a legfőbb vonzerő – itt épp a hajagi építmények egyikén csodálja a tájat (Fotó: Altomán blog)
Elhagyott épületekben mászkálni persze nem kimondott életbiztosítás, Péternek is kijutott már hátborzongató élményekből.
“Az óbudai Goldberger-textilüzem tetején történt, hogy léptem egyet és a lábam a bokám közepéig szó szerint eltűnt, mert annyira rossz volt a tető állaga – emlékezett vissza az ijesztő esetre. – Az elhagyott épületeknél soha nem lehet tudni, hogy milyen a terep. Persze a fából készült dolgok szóba sem jöhetnek, azokat messzire elkerülöm, de a beton is leszakadhat, rengeteg helyen látni, hogy a betonfödém megadta magát. A fém az, amiben még nem nagyon csalódtam, persze lehet, hogy rozsdás, vagy rosszul néz ki. Ez viszont lehet csalóka, mert nem feltétlenül látszik rajta, hogy melyik van jobb és melyik rosszabb állapotban. Egyszer a Balaton mellett egy téglakéményre másztunk fel egy haverommal, ahol fém létrafokok voltak. Ő ment előre én követtem és mondta, hogy vigyázzak, mert mozog. Én meg gondoltam, óvatos leszek és jól megrángattam minden létrafokot, hogy érezzem, ha már nem tart. Felértünk a kémény tetejére és akkor éreztem meg, hogy az egész építmény mozog. Kérdeztem a haveromtól, hogy nem azt mondta-e, hogy az egyik létrafok mozog, mire mondta, hogy nem, hanem az egész, én meg még jól meg is rángattam.“
Az urbex veszélyes üzem – ez a kép a Harisnyagyárban készült (Fotó: Hajós Barbara/Altomán blog)
Rendőrök, őrkutyák és “mesterlövész” nénik
Az elhagyott ingatlanok területére való bemászás nem feltétlenül legális, sőt van, amikor biztonsági őrökkel vagy éppen rendőrökkel is találkoznak a városi felfedezők.
Éjszaka és nappal egy elhagyott adótoronyból fotózva (Fotó: B. Viktor/Altomán blog)
“Volt olyan, hogy átugrottunk egy kerítésen, de 30 másodperc múlva már húztunk is kifelé, mert hallottuk, hogy jönnek a kutyák – mondta Péter, akit már kaptak el a rendőrök is urbexezés közben. – Vicces volt, mert a Duna Plaza mellett egy régi elektromos üzem tetején voltunk, és már percekkel korábban észrevettük, hogy jönnek a rendőrök. Biztos észrevett minket valaki a környező panelházakból. Vannak ilyen “mesterlövész” nénik, akik kiszúrják az ilyesmit. A rendőrök egyébként azért jöttek, mert azt hitték graffitisek vagyunk. Szerencsére általában értelmes arcokkal megyünk ilyen helyekre, meg azért látszik rajtunk, hogy nem huligánok vagyunk, kamera van nálunk, viszont nincs festék, vagy fegyver. Szóval ilyenkor azért általában lehet normális stílusban kommunikálni. Elmondjuk, hogy ez a hobbink, hogy romokat fotózunk, erre jellemzően az a válasz, hogy magánterületen vagyunk, de utána általában csak elküldenek. Az istvántelki vasúttemetőben fordult elő egyszer, hogy bementünk, ámuldoztunk a látványtól, aztán meghallottuk, hogy jönnek szemből a biztonsági őrök. Felugrottunk egy öreg vagonba, aminek már se ablaka, se ajtaja nem volt és ott lapítottunk, amíg el nem mentek. Közben még a telefonom is elkezdett rezegni, szóval minden olyan volt, mint egy filmben. Végül megúsztuk. De ez az egész hozzáállás kérdése, például a nyugati országokban picit nyugodtabbak az emberek. Belgiumban is azt tapasztaltuk, hogy kábé annyival védik az ilyen helyeket, hogy az oda vezető földutakra odahordanak valami zöldhulladékot, így aki odakeveredik, az egyszerűen nem megy tovább. Vagy odaraknak úgy húsz méter kerítést, ami jelzésértékű, ha akarod, simán megkerülöd. Az egyik kastélynál találkoztunk is két fickóval, akik székeket pakolásztak, látszólag egyik helyről a másikra. Őket megkérdeztük, hogy oké-e, de akkor egyébként már bőven a területen belül voltunk, nem a telekhatárról kiabáltunk át.“
Egy kép az ipari alpinista tanfolyamról – tériszonyosoknak nem ajánlott! (Fotó: Altomán blog)
Péter nagy vágya, hogy egyszer feljusson a Lakihegyi adótorony tetejére, külföldön pedig például Detroit pusztuló külvárosaiban nézne körül, ahol rengeteg elhagyatott épületet, például színháztermet vagy komplett pályaudvart is lehet találni.
Ökölszabályok leendő városi felfedezőknek
A városi felfedező a 2-3 fős urbex csapatokat tartja ideálisnak, ennyi ember ugyanis még tud csendben és láthatatlanul mozogni, de oda tudnak figyelni egymásra. Vannak akik 5-6-7-en is mennek, de ekkora létszámot már nehéz “kordában tartani”.
“Ismerek olyat is, aki egyedül szeret menni, de az nekem picit nyomasztó, meg veszélyesebb is” – figyelmeztetett Péter.
Régi leltári füzet, amit Péterék úgy hagytak ott, ahogy találták (Fotó: Hajós Barbara/Altomán blog)
Ami a technikai részeket illeti, aki urbexezésre adná a fejét, annak leginkább egy jó kesztyűt érdemes beszereznie, mert az elhagyott helyeken tényleg minden koszos, amihez csak hozzáér az ember. Emellett tartós, erős cipő és “játszósruha”, valamint egy jó zseblámpa sem hiányozhat a készletből.
Az igazi urbexesek szellemként járnak ki-be az elhagyott helyekre (Fotó: Hajós Barbara/Altomán blog)
Az anyagi dolgokon túl az urbexnek megvan a maga filozófiája is: “A legfontosabb, amit vinni kell: az alázat” – mondja Péter. “Soha nem törünk be sehová! A fő alapelv úgy hangzik, hogy ne vigyél el semmit, csak fotókat és ne hagyj hátra semmit, csak lábnyomokat. Szóval nem szabad törni-zúzni, vandálkodni, sem elvinni semmit. Mi még áthelyezni sem szoktunk semmit, mondjuk egy széket, hogy aztán hű de komoly fotót csináljunk róla Facebookra. Egyébként érdemes jól körülnézni, akár a közvetlen lakókörnyezetünkben is, mert szinte minden háztömbben van valami elhagyatott. Ezek a helyek, ahová mi megyünk a város tudatalattiját képezik – kollektíven tudjuk, hogy ott vannak, de valahogy mindig másfelé nézünk. Ugyanez igaz a felfelé nézéssel is: simán ott lehetne a fejünk felett Pókember, de nem vennénk észre, mert senki sem néz felfelé.“
