Rend a lelke mindennek – ez lehetne az életem mottója. Nagyon szorongó, kicsit kényszeres emberként rém idegesítő tudok lenni egy csomó őrületemmel, mint például:
nem tudok úgy leülni ebédelni, hogy nincs rend és tisztaság a konyhapulton,
megőrülök, ha a párom nyitva felejti a konyhaszekrény ajtaját,
akkor is, ha véletlenül zoknis lábbal rálépek a csuromvizes fürdőszobaszőnyegre,
és ha nincs otthon minimum kétszáz darab papírzsebkendő, akkor hétszentség, hogy megáll az életünk, összedől a világ, és mind meghalunk.
Ilyen felvezetés után el lehet képzelni, micsoda boldogságot tudok érezni bizonyos, a mindennapi életet szinte észrevétlenül megkönnyítő praktikus apróságoktól, és azt hiszem, nem vagyok egyedül ezzel. Pontosan emlékszem még arra az endorfinhullámra, ami akkor öntötte el az agyamat, amikor először használtam sütőpapírt, és ráébredtem, mekkora boldogság, hogy nem kell a ráégett kajamaradékot vakarásznom majd a tepsiről.
Vagy amikor életemben először használtam zacskózáró csipeszt,
nem is szólva a visszazárható nylonzacskóról,
hát még a fűszerollóról!
De az elmúlt évek legnagyobb hétköznapi örömmámorát mégsem ezek jelentették, hanem a nap, amikor elkezdtem Google Drive-ot használni. Mivel a listák megszállottja is vagyok, pillanatok alatt belaktam a Drive nyújtotta univerzumot, és már el sem tudom képzelni, hogyan tudtam élni nélküle, hiszen manapság mindent itt vezetek a napi teendőimtől a karácsonyi ajándékötleteken át egészen a mindenkori utazós túlélőlistámig.
Lényeg a lényeg: ha nincs körülöttem rend, egyszerűen nem működöm. Persze előfordulnak rendszeres hibák a mátrixomban, amiktől újra és újra a falnak tudok menni. Két dolog van, amibe rendre belefutok: az egyik a „nem találom a kulcsomat” jelenség, a másik ennek kistestvére: a „hova a bánatba tettem le a telefonomat” szindróma.
Minimum hetente kétszer megtépázza az idegrendszeremet valamelyik, ezzel téve számomra még kellemetlenebbé az amúgy is nyűgös reggeli indulást. Aztán a múlt héten egyik este a párom odahuppant mellém a kanapéra, és mutatott egy trükköt, amitől megint a hatalmába kerített a hétköznapi életmentő apróságok okozta, jól ismert eufória.
És most jön a nagy titok:
a hozzám hasonló telefontrehányok tömegének is tartogat a Google egy életmentő funkciót: létezik ugyanis egy készülékkereső névre hallgató alkalmazása, amelynek segítségével könnyedén meglelhetjük a hallótávolságon belül hagyott mobilunkat. Ennek segítségével ugyanis bárhonnan maximális hangerővel csörgethetjük meg a készülékünket, még akkor is, ha történetesen néma üzemmódra állítottuk korábban. Ha pedig úgy látjuk, arra van szükség, akkor zárolhatjuk és akár törölhetjük is a tartalmát.
Az elmúlt bő egy hétben már legalább kétszer kihúzott a csávából ez a csodálatos alkalmazás, és már több kollégámnak és barátomnak is tudtam újat mutatni vele – mondhatom, ők is wow-élményként élték meg az információt, és boldogan viszik tovább a hírét. Úgyhogy remélem, köztetek is van olyan, akinek tudtam ezzel valami hasznosat javasolni.
És persze, néha én is gondolok arra, hogy milyen jó lett volna pár száz évvel korábban születni, amikor még nem volt ilyen kütyükkel terhelt információzuhatag az emberek élete, de aztán amikor bekapcsolom a mosógépet meg a mosogatógépet, és közben leülök filmet nézni, átfut az agyamon, hogy a dédnagyanyám hasonló luxusról még csak nem is álmodhatott. Szóval baromi mázlista vagyok, hogy a 21. században születtem.
