„Ötven leszek, de nem panaszkodom” – egy nő vallomása

Olvasói levelet közlünk.

Néhány napja olvastam, hogy a mostani ötven az új harminc. Ez nagyon jól hangzik, de sajnos tudatnom kell veletek, hogy ez részemről nem így van. Kedvenc párbeszédem az egyik barátommal, aki szintén majdnem ötven, és pasi: „Helló, Drágaság! A csajokkal hogy állsz?” – mire elneveti magát, és azt mondja: – Nézd, Erikám, még mindig imádnak, csak az egész egyre többe kerül!” 

50 fölött sem áll meg az élet (fotó: iStock)

Imádom, amikor valaki ilyen őszinte humorral áll az élethez, és még igazság is van benne. Amikor húsz- vagy harmincéves voltam, valahogy nem volt értéke számomra az időnek. Az idő csak úgy volt, és hittem abban, hogy van még belőle rengeteg.

Szinte ráfeküdtem az idő paplanjára, és elnyújtóztam benne. Olyan ráérősen jó volt, nem is tudtam elképzelni, hogy ez más lehet. 

De egyszer csak más lett, és negyven felett úgy éreztem, hogy hú! Ez nagyon fogy! Minden évben egyre gyorsabban lett karácsony. De egyetlen perc sem volt elvesztegetett idő vagy tévút, minden oda vezetett, ahol ebben a pillanatban tartok.

És hogy hol tartok? Nem érzem magam harmincévesnek, de jól érzem magam a testemben. Igen, van ennél sokkal jobb test is, de én szeretem, és hálás vagyok érte. Nem foglalkozom a korommal, soha nem is aggódtam miatta. Próbálom megélni minden percét, hisz sosem tudhatom, hogy az idő paplanjáról mikor gurítanak le. De addig, az biztos, hogy nő maradok!

A levél folytatását elolvashatod a Mami Varródoboza Caféblog posztjában.