Évszázados probléma, hogy Budapest egyszerűen nem tud mit kezdeni a saját Duna-partjával: a Római-partot és a Csepel-sziget déli csücskét leszámítva nincs természetes partszakasz a városban, helyette beton, szikla és gaz mindenütt. Panaszkodtunk már emiatt pár éve, főleg, hogy a miénknél boldogabb folyóval átszelt városok megoldják, hogy a lakóinak lehessen valami közük a vízhez. Itthon élelmes vállalkozók és a valóban elkötelezett aktivisták (főleg a Város és Folyó nevű szerveződés) próbálkoznak plázsokkal, buli- és ejtőzőhelyekkel, ha végre egy kicsit – például hídépítés miatt – kitiltják az autóforgalmat a rakpartról, de lássuk be, ez nem az igazi.
Néha azért kipróbálhatjuk, milyen, ha valóban miénk a Duna.
Akkor, amikor árad.
Fotó: Neményi Márton
Idén a pár évente esedékes 6 méternél nagyobb árvíz a két ünnep idejére esett. A bajt szerencsére megússzuk (nem tetőzött 7 méter fölött és nem veszélyeztette a Margit-szigetet, mint tíz éve, homokzsákot sem kellett tehát pakolni), ráadásul csodás élmény és nagyszerű családi program rácsodálkozni a hatalmas folyóra, az abból éppen csak kikukucskáló táblákra, padokra, elárasztott fákra, és egyensúlyozni az éppen csak hogy sétálható járdákon.
Erről szólnak a tetőzés előtti este, naplemente után készült képeink is. Használjátok ki a helyzetet, amíg lehet! Ha minden igaz, január elsején indul a rohamos apadás, aztán pedig ki tudja, lehet, hogy kitalálnak valamit, hogy áradás nélkül is hasonló élmény legyen a Duna partján korzózni.
