A németországi áradásról szóló hírek után a legrosszabbra készültünk mi is, de most úgy tűnik: megúsztuk. A Duna több város utcáit is elárasztotta, a vízszint emelkedése pedig mindenütt látványos, de az „igazi” pusztító áradás elmaradt. Nem voltunk mindig ilyen szerencsések. Az alábbiakban történetekkel és képekkel emlékezünk az országot és a fővárost elborító súlyos árvizekről és a mentést segítő valódi és idézőjeles hősökről ifjabb Wesselényi Miklós bárótól Gyurcsány Ferencig.
1838
Nem mai jelenség, hogy a politikusok, amikor drága és nem azonnal kifizetődő intézkedéseket kellene hozniuk, inkább homokba dugják a fejüket – esetünkben ráadásul szó szerint. Budapest árvízvédelmi rendszerének kiépítése már rég aktuális volt a 19. század elején, hogy mennyire, azt az 1775-ös áradás megmutatta: akkor csak hatalmas, több méteres, gyorsan felhúzott gátakkal tudták megfékezni a Dunát. Ezek után évtizedekig nem történt semmi, pedig akkoriban már a Duna szabályozásáról is szó volt.
Így jött el 1838 januárja, amikor a hirtelen havazások és az enyhébb időjárás miatti olvadás hatalmas víztömeget zúdított Budapestre, a fagyban kialakult jégtorlaszok megnyíltak, még Buda alacsonyabban fekvő utcái is víz alá kerültek, az út egészen Vörösvárig járhatatlan volt, a posta összes Bécsből érkező küldeménye elakadt. (Buda alsóbb részei ekkor még alacsonyabban feküdtek, mint Pest utcái.) A víz aztán pár nap után, különösebb katasztrófa nélkül visszahúzódott, Buda és Pest népe pedig azt hitte, megúszta ennyivel. Kivéve Vásárhelyi Pál vízépítő mérnököt, aki március elején egész cikksorozatot szentelt a témának, eigy március elején, az Athenaeumban megjelent írásában például minden korábbinál pusztítóbb áradást vízionált. Azt viszont ő sem gondolta, hogy csupán pár nap, és beigazolódik a jóslata.
A januári helyzet után a pesti városvezetés homokból és trágyából emelt gátakat, abban bízva, hogy ha jön is még áradás, az 1775-ösnél súlyosabb úgysem lesz. Március elején aztán megindult az olvadás, Bécs felől hatalmas víztömeg érkezett, amit a Szentendrei-szigetnél kialakult jégtorlasz egy ideig visszatartott. Igaz, Budán ekkor már csónakokkal közlekedtek a Dunához közeli utcákon, ezt a pestiek a túlpartról érdeklődve nézték, de különösebben nem aggódtak. Amikor a szentendrei jégtorlaszok megnyíltak, a rengeteg víz és jég egyszerre érkezett meg. Még ekkor is azt hitték, minden rendben lesz, a később az embereket hősiesen mentő, a katasztrófát naplószerű jegyzetekben dokumentáló Wesselényi Miklós báró még színházba is elment. „Március 13-án (…) öt órakor újra megindult (a jég) s nemsokára tornyosulni kezdett, valamint törni és forrni a jégtömegeket duzzadva emelő s újra szétzúzó hatalma a dühöngeni készülő Dunának. A víz partjain már túllépett, a bőszült folyam a váci töltést már átszakította, de a jég folyvást haladván, a nézők csoportja s majd minden azt hitte, hogy mérgét már kiöntötte. Ezen reményben színházba mentem, s még nem vala vége a darabnak, midőn híre futamodott, hogy a víz már a városban van.”
Korabeli metszet a mentésről (forrás: Wikipédia)
A gát először a Vigadónál szakadt át késő este, a víz elöntötte a mai Belvárost, később a váci gát is feladta, a víz a mai Lehel térnél (igen, ennyire szabályozatlan volt a Duna) is ömleni kezdett. Wesselényi Miklós így emlékezett:
Már ekkor kezdettek a házak omlani s düledezni. Ezeknek ropogása, rohanása, a vízt közt emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a duló enyészetnek.
A pusztítás leírhatatlan volt. Persze sokan próbálták leírni, például Salamon Ferencz, aki az 1885-ös Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című hatalmas történelemkönyvben pontos adatokat is szolgáltat. „Márczius 13-ikán éjféltől 15-ikén délig 8.20–8.40 méter közt ingadozott a vízállás a 0 pont fölött, elárasztva a város két harmadában a pinczéket és földszínti helyeket úgy, hogy a Ferencz- és József-külvárosokban már az áradás első napján egymás után kezdtek összeomlani az oly házak, melyek vagy átalán silányabb anyagból épültek, vagy pedig épen alapjok és pinczéjök nem volt elég szilárd. (…) A veszély azonban csak márczius 15-ikén délután érte el tetőpontját, elborítva oly részeket is, a melyeket addig biztos menedéknek tartottak. A víz magassága az útcza színvonala fölött két, három, sőt negyedfél méter magas, némely ponton pedig csaknam 4 méter volt. (…) A város népe, melynek teljes bizalma volt a védő töltésekben, egyáltalában nem volt elkészűlve a veszedelemre. Épen országos vásár volt Pesten, s roszat nem sejtve, a sok vásáros nép is itt rekedt. Az emeletes házak lakói a felső emeletekre vagy a padlásra költöztek többnyire. Némelyek a polgári önkénytes vagy katonai mentők kevés számú hajóin, ladikjain, vagy összetákolt deszkákon, kapukon, fürdőkádakban menekűltek. Az inség mindenütt kétségbeejtő volt.”
Wesselényi Miklós emléktáblája a Ferenciek terén (forrás: oszk.hu)
Az egész, akkor 66 ezres város minden lakója életveszélyben volt. Akit nem az ár sodort el, vagy kényszerített a tetőkre, ladikokra, fából eszkábált tutajokra, azokat az éhínség és a vízhiány fenyegette. Vízhiány, hiszen az utcákon hömpölygő folyóvíz ihatatlan volt, és még a kutakat is megmérgezte. Nemesek és politikusok, köztük a már említett Wesselényi gróf („az ország legkitűnőbb athletája”) saját kezűleg segített a bajba jutottakon csónakokról, hajókról. A hatóságok és a lakosság összefogása is megható és példamutató volt, pár óra alatt akkora önkéntessereget verbuváltak, amekkora ma is nehezen elképzelhető. József nádor kinyittatta a királyi palotát, napi 1500 kenyeret osztott ki és beköltöztette a csodálatos, klasszicista termekbe a rászorulókat. Főleg ennek volt köszönhető, hogy „csak” 153 halálos áldozata volt az árvíznek; ebből 151 pesti. Bár Salamon még 8,2-8,4 métert emleget, azóta tudjuk: a legmagasabb vízállás bőven meghaladta a 9 métert. Ezt azóta sem múlta felül a Duna.
A város teljesen elpusztult. „1838 márczius 13-ikán még 4.254 ház volt a városban – írja Salamon. Egy hét múlva ez a szám már 2.281-re szállott le, sőt tulajdonkép csak 1.146 szilárdúl álló ház maradt. Összedűlt 1.973 ház, s meg volt rongálva, vagy megingatva 1.135. Így a város épületeinek mintegy kétharmadát kellett vagy teljesen, vagy részben újra építeni. Ezenkivűl a kereskedés, ipar, a városnak ezen két fő éltető forrása, sok időre hátra volt vetve.” És akkor még a Dunával is kezdeni kellett valamit.
1965
A város már felkészült az árvizekre, de az 1965-ös így is kifogott rajta a maga 845 centis vízállásával. A forgatókönyv hasonló volt: 1964 telén csak szilveszterig annyi hó esett Budapest környékén, mint máskor egész évben. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság adatai szerint a század legnagyobb áradása következett áprilistól, „a sok évi átlagot meghaladó alpesi hótömegek májusi olvadása következtében kialakult árhullámok magassága és tartóssága minden addigit felülmúlt”. Rontotta a helyzetet, hogy az olvadással az eső is megjött: a Múlt-kor magazin szerint áprilisban a Rába vízgyűjtőjén pár nap alatt 100-130 mm csapadék hullott, ami a megközelítette a havi átlag kétszeresét.
Vas megye esett el először, ekkor már látták, nagy a baj. „Fel kellett készülni a legrosszabbra, az ország egynegyedét tulajdonképpen a folyók árterétől elhódított területek tették (teszik) ki, amelyen az akkori Magyarország lakosságának megközelítőleg 50 százaléka élt” – írja a történelmi magazin. Végül hét hullámban érkezett az ár, egészen nyár közepéig, 120 napon keresztül kellett folyamatosan erősített gátakkal védekeznie a teljes Duna-menti töltéseken, amelyek összesen 610 kilométert tettek ki és sok helyen 2-3 méter magas vízoszlopot kellett visszatartaniuk. „Csúcsidőben” 40 ezer fő védekezett, köztük 11 ezer katona. Négymillió homokzsákot és 40 ezer tonna követ használtak a védekezés során, ezeket dömperekkel, helikopterekkel, lánctalpas vízijárművekkel szállították.
Persze megjelent a propaganda is. A Dunai Szigetek ismeretterjesztő honlap bloggere tíz éve talált egy kis, tematikus könyvecskét, amelyben neves irodalmárok, közszereplők búsonganak a pusztításon és méltatják lelkendezve a hős honvédőket, persze teljes joggal, de mégiscsak az állampárt szája íze szerint. Fehér Lajos előszavában azt írja: „Százhúsz napon át folyt a küzdelem a dunai árvíz ellen. Rendkívüli erőfeszítéssel, nagy anyagi és műszaki erők összpontosításával sikerült elérni, hogy a fő védvonalakon töltésszakadás nem következett be. Emberek tízezrei álltak őrt és küzdöttek a gátakon éjt nappallá téve. Nem azért, mintha ebből bármi előnyük is származott volna – sőt sokszor az életük is veszélyben volt -, hanem azért, mert úgy érezték: ez kötelességük. Ezt kívánja tőlük a közösség, ezt várják tőlük dolgozótársaik. Tudták, nincsenek egyedül. Bíztak az összefogás erejében, s mindvégig bátran támaszkodhattak is arra…”
Németh László pedig morális példabeszédet írt:
…Az emberek eleinte az árvizet is úgy fogadták, mint a többi csapást: sajnálkoztak, sopánkodtak, mi lesz az országból; közben, mint a többi elemi csapásnál, keresték, miben hibáztassák a felelősöket: mi lesz itt, a külföldre eladott oltóanyag, a vizet rontó fűzfői méreg, amit – persze csak hallomásból – rövidlátásuk jeleként emlegessenek. Még én is gondoltam olyat: kár a természet leigázásáról olyan hangosan beszélni. Még meghallja. Hisz nemcsak a kenyerünk van az időjárás révén a kezében, millió orv módja van, hogy az óvatlan tervezőn bosszút álljon…
2013
Az 1838-ast kivéve ebben az évben, június 9-én állt a legmagasabban a Duna 891 centivel. Ezt nem a havazás indította el, hanem a hatalmas tavaszi esőzések a Duna vízgyűjtő területein. Németországban az átlagos csapadékmennyiség duplája esett le májusban, a víz pedig országról országra haladva árasztotta el Európa Dunapartjait, június 4-én pedig Magyarországon is elrendelték a vészhelyzetet. A Parlament mélygarázsát mesterségesen árasztották el vízzel (így biztonságosabb volt, mint megvárni a Dunát), több alacsonyan fekvő utat és a Margitszigetet is lezárták. Miután éppen 2012-ben bontották el az elavult szentendrei gátat, mobilfalat állítottak fel, az országban először. (Ilyet terveztek a Római-partra is, ebből aztán a lakossági tiltakozások hatására nem lett semmi.)
A védekezés gyors volt és profi, a gátrendszer csak itt-ott szakadt át. A legsúlyosabb „baleset” éppen Budapesten történt: az árvíz mellé még hatalmas esőzés is érkezett, a Budáról lezúduló vizet pedig nem vezette el a csatornarendszer, amit éppen az áradás miatt zártak le, így az alacsonyabban fekvő utcákon félméteres víz állt június 8-án, kicsit hasonló volt a helyzet, mint 1838 telén. A fővárosban másnap tetőzött a Duna, 9 centi híján 9 méteres vízállással.
A magyarországi védekezés során 10 179 046 homokzsákot használtak fel, bennük több mint 242 500 köbméter homokkal. A gátakon 36 780 regisztrált civil önkéntes dolgozott, ám a ténylegesen dolgozó önkéntesek száma ennél jóval nagyobb volt. 206 ezren voltak közvetlen veszélyben, 1570 embert telepítettek ki.
A 2013-as árvíz tehát főleg (szerencsére) nem a hatalmas pusztítás és a veszteségek miatt érdekes. Hanem azért, mert
ez volt az első, amelyet már a Facebook és az Instagram korában küzdöttünk végig.
Ezt pedig pontosan tudták a politikusok is. A választásokat ugyan pont egy évvel korábban tartották, de, mint tudjuk, a politikában nincs olyan, hogy kampánymentes időszak. Így történt, hogy Budapesten a tetőzés körüli napokban mást sem láttunk, csak azt, hogy (ellenzéki) politikusok egymás hegyén-hátán „segítettek” a védekezésben. Volt, aki kettőt lapátolt (a fotók kedvéért, és láthatóan ebben is végtelenül elfáradt), és volt, aki fél napig pakolta a zsákokat az önfeledten vigyorgó katonák közt. Úgy döntöttünk, most előszedjük a képeket az archívumunkból, félig a vicc kedvéért, félig terápiás céllal: így, nyolc évvel később hatalmas dili visszanézni ezeket az egész más korszakot idéző, de mégis ismerős fotókat, főleg, hogy kivételesen nem csak az azokon szereplőkkel, hanem rajtuk is ér nevetni.
Reméljük, a következő nagy áradáskor is „csak” ilyen képeink lesznek, a többit megússzuk szárazon.
